Az igazi érintés

A Fiú szerette a társaságot, az italt. Gyakran áldozott a Bor istenének, az ő tiszteletére alapított szentélyekben. Napközben sokat munkálkodott jövőjén, este pedig a szőlő italával boldogította lelkét.
Az egyik nap találkozott egy keserű öregemberrel, aki mesélt hányattatott sorsáról, kilátástalan helyzetéről, elvesztett fiáról. Meghívta asztalához, megvendégelte, pénzt is adott neki, egy kis reményt nyújtott számára. A lerészegedett, hálálkodó öreget hazakísérte, majd visszatért barátaihoz. A bortól fellelkesülve érkezett haza, s hajtotta álomra fejét. Álmában megjelent a Bor istene és ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
- Ifjú ember, segítetted őt, aki bújtatott életemre törő üldözőim elől, ezért, megjutalmazlak. A Bor istene vagyok, akit az Ember mentett meg, ezért hálából elhoztam neki a venyigét, amiből bort készíthet. Rábíztam a jókedv, gondtalanság, barátság, a testi örömök, az alkotó fantázia titkát és erényét, de a bűn csapdáit is a gonoszság, gyilkos szenvedély, pusztító erőszak, szellemi és testi tévelygések formájában. Mivel tisztelem és becsülöm az Embert, így kezébe adtam a mértéket, mellyel céljait irányítani tudja. Jótetteddel engem jutalmaztál, így lehet egyetlen kívánságod, amit ha holnap a Hajnal ujja felnyitja szemed, elmondassz nekem, és én teljesíteni fogom. De gondold jól meg mit kívánsz, mert kívánságod életed irányítója lesz. Felemelhet, de nyomorba is dönthet. Most ébredj, mert nemsoká döntened kell!
A Fiú felriadt, s elgondolkozott, mit tegyen. Az égen még világított a Hold sápadt karéja, s csillagok fénylő parazsa. Forgolódva ágyán újra álomba esve vívódott vágyaival, gondolataival órákon át. Mikor az Óceánból kikelt Hajnal megjelent vakító szép ruhájában, s fia haláláért ejtett könnyeit szárítani kezdte a fénylő Nap, a Bor istene választ várt kérdésére:
-Szólj Fiú, mi a kívánságod?
A Fiú reszketve mondta ki, hogy ő a gazdagságot választotta, ezért változzon minden arannyá kezében.
- Ha jól meggondoltad, legyen választásod szerint. Magad döntöttél!
A Fiú felébredt. Eleinte nagyon élvezte, hogy bármihez nyúlt arannyá vált kezében. Dúsgazdag, nagyhatalmú ember lett belőle, aki mindent megszerezhetett, amit megkívánt. Csak az bántotta, hogy bár segített rajtuk, régi barátai mégis eltávolodtak tőle, nem keresték társaságát, nem vehetett részt a gondtalan szórakozásaikban. Eddig számára oly fontos művészetek, az arról folyó beszélgetések nem sokat jelentettek számára, kiégett, érzéketlen, megkeseredett emberré vált. A szerzés szenvedélye mozgatta érzéseit, a mindenkin való uralkodás vágya kerítette hatalmába.
Egy nap azonban meglátta a Lányt.
Ragyogóan szép volt. Tiszta, őszinte szemmel nézett rá. Kedves lénye, jókedvű személyisége, egyenes jelleme találkozásaik során magával ragadta a Fiút. Újra visszatért a régi önmaga. Sokat beszélgettek művészetekről, emberségről, az élet szépségeiről.
A Szerelem istene meghódította lelküket. Vágyták az érintést. A Fiú tudta, ha hozzáér, örökre elveszíti a Lányt. A Lány nem értett semmit. Önmagukat marcangolták mindketten. A Fiú nem bírta tovább, egy éjszaka elvesztette uralmát érzékei felett és megérintette szerelmét. Az ölelés végén látta, hogy egy hideg szobor van a kezében. Csodálatosan szép, de rideg tapintású.
Aranyból van.
Felüvöltött a kíntól. Könyörgött, ordítozott, esdeklően nyöszörgött, kérve kérlelte a Bor istenét, hogy szabadítsa meg jutalmától. Mindent feláldoz érte, ha élve láthatja kedvesét. Elalélva a fájdalomtól, rongyként esett össze.
A Bor istene megkönyörült az esendő Emberen.
A Fiú minden gazdagságát, összegyűjtött vagyonát feláldozva, sírva megcsókolta az aranyszobrot.
A Lány erre lassan felnyitotta a szemét.
Testük-lelkük egybeforrt azon a csodálatos éjszakán.
A Fiú teste verejtékével, önmaga hibáinak legyőzésével bizonyított. Hűséges férfivé, szerető apává, boldog emberré vált.
Visszatértek régi barátai, jókedve. Néha még áldozott a Bor istenének oltárán, de a mértéket már tudta.
Megtanulta egy életre, mit jelent, és hogyan kell választani.

/Midász király története alapmotívumának felhasználásával/