Egy, két, há… avagy Lola néni tánciskolája

A hatvanhetes nyárnak inkább csak a színeire, ízeire emlékszem.
Ahogy mentünk a csühössel, és a nyitott ablakon arcunkba csapódott a vonatfüst kesernyés illata.
… amikor a fák közt feltűnt a Balaton halpikkelyszerűen csillogó, minden hullámbodrában a nap fényét őrző, hatalmas víztükre, tetején szédelgő néhány vitorlással…Kálmán öcsém a verőfénybe tartott arca villan fel, amint fölhúzott, ráncokba torzult orrával szagol bele a tó felől fújó friss szélbe.
Boldog idők.
Számban még él az íze, a vajas kenyérre kent méznek, amit a nyomda üdülőjében reggelire kaptunk.
Óh, azok a partra vetődött, döglött hal szagával vegyített levegőjű esti séták kis barátnőmmel Monicával, akit ott ismertem meg, egy Norvégiában letelepedett, oslói disszidens magyar család gyermekeként.
Nevettünk, csak nevettünk.
Ki gondolta akkor, hogy soha sem találkozunk többé, és ez a barátsággal kevert szerelem, úgy eltűnik az időben, mintha meg se történt volna.
Tizenöt éves voltam akkor.
Utolsó évem kezdődött az iskolában.
Lassan belenőttünk az őszbe.
A nagy hársfáról földre ereszkedtek előbb a virágok, s aztán a földre terített asztalon méhecskék raja legelészgetett egy ideig.
Majd hullottak a levelek is, előbb csak egy-kettő, később már nagyobb csapatba verődve tették zörgővé a suliba vezető utat.
A november elég zűrösen indult.
Hetedike reggelén anyám azzal jött haza az iskolából, hogy nagy baj van.
Ő volt a gondnok, és mi ott laktunk, egy fakerítés választott el bennünket az iskolaudvartól, az épülettől.
A zászlótartó rúdra előző nap felhúzott nemzeti színű zászló mellett, mely a magasban lebegett, nem volt ott a munkásmozgalom vörös zászlaja.
Lenn hevert a sóderrel szórt földön, közepében egy rakás… ral.
Ezt az eseményt, muszáj volt bejelenti.
Ki is jöttek a rendőrök, nyomozóstul.
Szegény anyámat faggatták, mit látott, miről tud.
Az az igazság, hogy mi éjszaka aludtunk.
Nem kötelezhettek minket éjjelnappali éberségre, bár ez fontos volt akkoriban.
De hát mit tudtuk mi, mikor csap le végtermékével a reakció.
A történések után megnyugodva, hogy nem vádolták meg anyámat konspirációval vagy konkrét részvétellel, egyik nap avval jött haza, hogy beíratott a tánciskolába.
Egy darabig zúgolódtam ellene, de ringbe szállt nagyanyám is, aki úrilány volt, baronesz, és aki állítólag elrontotta az életét, mert egy parasztfiúhoz ment feleségül.
Persze ők boldogok voltak, csak a bárói család nehezen fogadta el ezt a skandalumot.Valami etikettet, jó modort emlegetett, amit állítólag én ott majd meg fogok tanulni.Földre igaz sohase köptem, és zsebre dugott kézzel sem fütyültem obszcén dalokat, de azért vastagon kültelki gyerek voltam, már ami a minden rosszat illeti.Az első alkalomra készülődve felvettem, ballagásra szerényen összekuporgatva megvett öltönyömet, ami persze kicsit bő volt.
– szegény anyám gondolt az érettségi bankettre is –
Apám megtanított nyakkendőt kötni, ami aztán arra lett jó, hogy az osztály összes srácának, már akinek nem volt gumis nyakkendője, nekem kellett megkötni.
A tornaterem előtti folyóson lestük, kik jönnek össze.
Egyik oldalon mi alkottunk majomszigetet, másik oldalon a csajok.
Az iskola előtt fékezett egy Warsawa, és kiszállt belőle egy magas, sötét szemüveges vörös hajú nő – ő volt Lola néni, a tánctanárnő.
Két sorba állított minket egymással, szemben a fiúkat, a lányokkal.
Voltunk vagy húszan.
A hét bébe klassz csajok jártak.
Ott volt Lidi is, akit már régóta stíröltem, mert jól kézilabdázott, és nagyon jól nézett ki
Szép arca volt, különösen mikor nevetett, s az alsóbb emeletek is rendbe voltak.
Miután jól kiröhögtük magunkat, mi fiúk egymáson, a gumisoknak meghúzogattuk a nyakkendőit - égő volt, ha gumis -, Lola néni beizzította a szalagos Mambó magnót, és zenére csoszogtunk körbe-körbe.
Egy, két, há, egy, két há…
A felkérés gyakorlásakor az egyik hetedikes fiú, az hiszem Bandinak hívták, meghajláskor zavarodottságában olyan közel állt Erzsikéhez, egyik osztálytársnőmhöz, hogy a fejbólintáskor lazán lefejelte a rá mosolygó, felkérést szívesen fogadó lányt.
Persze összeszaladt a jércék serege, és a lányvécében majd halálra gondozták Erzsike vérző orrát.
Nehezen állt helyre a rend.
Mi fiúk, persze agyondicsértük a megszeppent kiscsávót.
Persze azért odanyögtem neki:
- Apám, ha a Lidit is lefejeled, ma voltál budin utoljára!
A következő héten már közelebbi kapcsolatba kerültünk a lányokkal.
Lábunk össze-összeakadt, de lassan már ritmusra is sikerült.
Elérkezett az idő, hogy párokba rendeződjünk.
Annuska lett a párom.
Őt már megmozgatták egy párszor, az iskolát már rég kijárt fiúk.
Gyönyörű, kerek mellei voltak.
Fehér selyemblúza nemcsak sejtetni engedte mellbimbója hegyét.
Csak lopva mertem rávetni néhány pillantást, félve a túlzott izgalmaktól, de hát át kellett ölelni ahhoz, hogy táncolni tudjunk.
Mellem behorpasztva álltam a kérdéshez, mire Lola néni kedvesen hátba vert:
- Lacikám, húzd ki magad!
Ilyen magas, jóképű fiú nem állhat ilyen görbén!
Természetesen az adjusztálásra Annuska mellei izgalmasan szétterültek, úgy a gyomorszájam tájékán.
El is öntött a forróság rendesen.
Torkomban a gombóc le-föl járt, nadrágomban az izmosodó kígyó is felemelte
dagadó fejét.
Annuska szerényen mosolyogva nyugtázta gyors altesti metamorfózisomat, s a beavatottak titoktartásával, nem kiáltott nagyot a meglepetéstől.
Ezt így negyven év távlatából is hálásan köszönöm neki.
Miután hosszas jobbra-balra tekingetések után „észrevétlenül” sikerült középre-föl beállítanom, megkönnyebbültem kissé.
Így már nem olyan feltűnő - foglalkoztatott egy darabig az érzés – majd bátortalanul, de elmerültem Annuska meleg, barna együtt érző szemeiben.
Néhány hét múlva már nagyon jól táncoltunk.
Mi csetlő-botló, lányokkal szemben még ügyetlen kültelki fiúk megtanultunk táncolni. Megtanultuk tisztelni a női nemet, megtanultunk úriemberként, udvariasan viselkedni.
Mindezt Lola néni végtelen türelmének, emberségének köszönhettük.
Lidikémmel rövid, szép szerelemmé fejlődött egymás iránti érdeklődésünk.
Annuska a tánciskola befejezése után, elvégezve a nyolc osztályt férjhez ment valamelyik helyi fiúhoz.
Hatvanhétben emberré, felnőtté válásom folyamata ugrásszerűen és kíméletlenül kezdetét vette.

/ Később még gimnazistaként is évekig jártam Lola nénihez, aki a hetvenes években többször volt a Savaira táncverseny bírója, s szakmájának elismert szaktekintélye.
Versenytáncosként is többször indultam versenyeken, bemutatókon, felléptünk egyetemi gólyabálokon, szalagavatókon.
Ma is fülembe csengenek szavai.
- Lacikám, húzd ki magad!
Drága Lola néni, nézd az örök kamaszt, s a kedvedért most jól kihúzom magam./