2010. június 24., csütörtök

Az amazonok násza




Leszáll az éjszaka. A hold ragyogása elterül a kerek tó vizén, mely olajsimán rezzenéstelenül tükrözteti fényét.
Az icamiabák / ikamiábák / hangosan kiáltoznak a vízparton.
Az őserdő fái visszaverik a hangokat.
Van ebben a női üvöltésben valami ördögi, valami állati.
Úgy hangzik, mint mikor a nőstény onca / onsza - jaguár / hívja párzásra a hímet.
A férfiak a tó partján ülnek, s fegyelmezetten, sorsukba beletörődve nézik a sárga papagájtollakkal ékesített, harcias nők vad körtáncát.
A tiszta tó tükrén megcsillantak az árnyékból előlépő fiatal lányok sziluettjei.
Karcsú alakjuk, gömbölydeden feszülő mellük fénylik a sötétben rájuk vetődő fényben, amint pörögve, forogva, utánozzák az íjjak feszítését, eljátszva a nyíl röptét szavak nélkül mesélve el az indián falu elfoglalását, a férfiak elrablását.
A jacarébőrből / zsakaré - kajmán / készült dobok mély méltósággal döngve adják vissza a vad éjszakai varázslatot, peng a tatupáncélból készült kéthúrú hangszer. Sikolya süvít végig, mint valami szerelmi kéj csúcsa az ágaikkal méltóságteljesen földre boruló fák lombjai közt.
A tamtamok egyre vadabbul, egyre kísértetiesebben szólnak, az extázis egyre fokozódik.
Hosszú fekete hajú, érintetlen indián lányok félmeztelen testén csorog az izzadó festék derekukon feszülő övükben halva el, a tánc és az ének révületében.
A fellobbanó tüzek mellett festett arcok, mely barna szemek villannak, apró szárnyas rovarok hullnak megperzselten a pattogva lángoló gallyak közé.
Az icamiabák kedvesen mosolyogva, hozzájuk simulva válasszák ki maguknak a nekik tetsző férfiakat, akiket megitatnak különféle levelekből főzött, mámorító italukkal, majd félrevonulva, a tóparton szétszóródva szeretkeznek velük vadul, újabb és újabb gyönyöröket hajszolva, szerelmi önkívületükben.
A víz varázslatosan visszatükrözteti átlátszó homokágyán a holdat, az őt körülölelő csillagokkal.
Iará a vizek nimfája, Loreleynek és a sziréneknek édestestvére őrzi a szerelmesek nászának nyugalmát.
A titkokat csak a felettük feszülő ég kísérői tudják és a kis kerek tó, melyet az indiánok Iacy-Uaruanak / Jászi-Urua /, Hold Tükrének neveznek.
Eljön a hajnal.
Az égen elgurul a telihold, és az őserdőt átlengő párafüggöny mögött felhunyorgó a nap egyenként bontja ki sugarait, gyengéd simogatását küldve az éledő földre.
A mámoros orgazmusok után vörösbarna meztelen testek hevernek aléltan, kimerülve a parton.
Az icamiabá lányok, immár asszonyokká váltan buknak alá a vízben és az átlátszó mélységből, puha agyagot hoznak föl, melyet amuletté formálnak.
Különböző kövekből, jadéból /zsádé /, szappankövekből mintázzák a szobrocskákat, melyet a felkelő nap sugarainál gyorsan megszárítva, változatos színű, legtöbbször békafigurává alakítanak.
Az ébredő férfiak ezt a nászi ajándékot kapják tőlük, melyeket az amazonok köveinek neveznek, és varázserőt tulajdonítanak nekik.
Ezután útjukra bocsátják a férfiakat apró ajándékaikkal, amiket muiraquitáknak
/ muiríkítá / neveznek, majd visszatérnek falvaikba.

                                 


/ Az Apurimac,/ Apurimak / az Andokban, Peruban ered és bőbeszédűt jelent kecsua nyelven. Az itt állomásozó Pizzaro az inka birodalom spanyol konkvisztádora előreküldi Orellana kapitányt, hogy élelmet szerezzen az indiánoktól katonái számára. A félszemű kapitány különböző vizeken folytatja útját, mígnem eljut a sárgán hömpölygő, kiszélesedő, sok kis folyót összegyűjtő Solimoesba / Szolimonsz /, az Amazonas középső szakaszába.
Itt hallanak először, majd találkoznak is a harcias, csak nőkből álló indián törzzsel, eredeti nevükön az icamiabákkal, akiket a spanyolok amazonoknak neveznek el.
A törzsnek hét faluja van a dzsungel belsejében kiépített utakkal. Egész életükben harcra, küzdelemre nevelik leánygyermekeiket. Az említett nász után született fiúgyerekeket születésük pillanatában megölik. Ellenségeiket hosszúkás csónakjaikból erős nyílzáporral semmisítik meg, nem ismernek kíméletet a legyőzöttel szemben.
Szépek, karcsúak, hosszú fekete hajúak, és meztelenek.
Mindössze egy öv fedi testüket.
Később Amazónia első tudományos kutatói, La Condamine, Humboldt, Spruce később Gili missziós páter is megerősítette létezésüket.
Az amazon kifejezés az ógörög mondákban fordul elő először és egy ázsiai asszonyokból álló államot jelöl.
A brazil őserdőben fellelt képviselőikről nevezték el a világ legbővízűbb folyóját, az Amazonast. /


2010. június 23., szerda

Az igazi érintés



A Fiú szerette a társaságot, az italt. Gyakran áldozott a Bor istenének, az ő tiszteletére alapított szentélyekben. Napközben sokat munkálkodott jövőjén, este pedig a szőlő italával boldogította lelkét.
Az egyik nap találkozott egy keserű öregemberrel, aki mesélt hányattatott sorsáról, kilátástalan helyzetéről, elvesztett fiáról. Meghívta asztalához, megvendégelte, pénzt is adott neki, egy kis reményt nyújtott számára. A lerészegedett, hálálkodó öreget hazakísérte, majd visszatért barátaihoz. A bortól fellelkesülve érkezett haza, s hajtotta álomra fejét. Álmában megjelent a Bor istene és ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
- Ifjú ember, segítetted őt, aki bújtatott életemre törő üldözőim elől, ezért, megjutalmazlak. A Bor istene vagyok, akit az Ember mentett meg, ezért hálából elhoztam neki a venyigét, amiből bort készíthet. Rábíztam a jókedv, gondtalanság, barátság, a testi örömök, az alkotó fantázia titkát és erényét, de a bűn csapdáit is a gonoszság, gyilkos szenvedély, pusztító erőszak, szellemi és testi tévelygések formájában. Mivel tisztelem és becsülöm az Embert, így kezébe adtam a mértéket, mellyel céljait irányítani tudja. Jótetteddel engem jutalmaztál, így lehet egyetlen kívánságod, amit ha holnap a Hajnal ujja felnyitja szemed, elmondassz nekem, és én teljesíteni fogom. De gondold jól meg mit kívánsz, mert kívánságod életed irányítója lesz. Felemelhet, de nyomorba is dönthet. Most ébredj, mert nemsoká döntened kell!
A Fiú felriadt, s elgondolkozott, mit tegyen. Az égen még világított a Hold sápadt karéja, s csillagok fénylő parazsa. Forgolódva ágyán újra álomba esve vívódott vágyaival, gondolataival órákon át. Mikor az Óceánból kikelt Hajnal megjelent vakító szép ruhájában, s fia haláláért ejtett könnyeit szárítani kezdte a fénylő Nap, a Bor istene választ várt kérdésére:
-Szólj Fiú, mi a kívánságod?
A Fiú reszketve mondta ki, hogy ő a gazdagságot választotta, ezért változzon minden arannyá kezében.
- Ha jól meggondoltad, legyen választásod szerint. Magad döntöttél!
A Fiú felébredt. Eleinte nagyon élvezte, hogy bármihez nyúlt arannyá vált kezében. Dúsgazdag, nagyhatalmú ember lett belőle, aki mindent megszerezhetett, amit megkívánt. Csak az bántotta, hogy bár segített rajtuk, régi barátai mégis eltávolodtak tőle, nem keresték társaságát, nem vehetett részt a gondtalan szórakozásaikban. Eddig számára oly fontos művészetek, az arról folyó beszélgetések nem sokat jelentettek számára, kiégett, érzéketlen, megkeseredett emberré vált. A szerzés szenvedélye mozgatta érzéseit, a mindenkin való uralkodás vágya kerítette hatalmába.
Egy nap azonban meglátta a Lányt.
Ragyogóan szép volt. Tiszta, őszinte szemmel nézett rá. Kedves lénye, jókedvű személyisége, egyenes jelleme találkozásaik során magával ragadta a Fiút. Újra visszatért a régi önmaga. Sokat beszélgettek művészetekről, emberségről, az élet szépségeiről.
A Szerelem istene meghódította lelküket. Vágyták az érintést. A Fiú tudta, ha hozzáér, örökre elveszíti a Lányt. A Lány nem értett semmit. Önmagukat marcangolták mindketten. A Fiú nem bírta tovább, egy éjszaka elvesztette uralmát érzékei felett és megérintette szerelmét. Az ölelés végén látta, hogy egy hideg szobor van a kezében. Csodálatosan szép, de rideg tapintású.
Aranyból van.
Felüvöltött a kíntól. Könyörgött, ordítozott, esdeklően nyöszörgött, kérve kérlelte a Bor istenét, hogy szabadítsa meg jutalmától. Mindent feláldoz érte, ha élve láthatja kedvesét. Elalélva a fájdalomtól, rongyként esett össze.
A Bor istene megkönyörült az esendő Emberen.
A Fiú minden gazdagságát, összegyűjtött vagyonát feláldozva, sírva megcsókolta az aranyszobrot.
A Lány erre lassan felnyitotta a szemét.
Testük-lelkük egybeforrt azon a csodálatos éjszakán.
A Fiú teste verejtékével, önmaga hibáinak legyőzésével bizonyított. Hűséges férfivé, szerető apává, boldog emberré vált.
Visszatértek régi barátai, jókedve. Néha még áldozott a Bor istenének oltárán, de a mértéket már tudta.
Megtanulta egy életre, mit jelent, és hogyan kell választani.

/Midász király története alapmotívumának felhasználásával/

2010. június 19., szombat

Modi, avagy egy szenvedélyes festő végnapjai


A Rosalieban
 
 
Késő van.
Az idő lassan éjfél felé jár.
Az asztalon szétfolyó olcsó bor tükrében látod arcod torzóját.
Fekete hajad csatakosan lóg szemedbe, ahogy billegsz a széken, s kifordított zsebedből néhány sou görög, csörömpöl hangosan tova a ragacsos kövön.
Pablo is elment, Lipchitz, Soutine és a többiek is.
Csak a csapos törölgeti a pultot rongyával, mérgesen oda-odacsapkodva, feléd pillantva.
Káromkodsz, s nagyot köpsz mérgedben, mikor rádrivall a garcon:
- Amadeo, gyerünk haza! Elég volt mára!
- Mibőőől volt elég? - ordítasz, nyakadon hízik az ütőér.
- Nekem nem elég az életből soha - kiáltod megtántorodva a hirtelen felállástól. - Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo....folyó, szé...szét ...táradok... s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába...ott lesznek a képeim mindenütt, ahol emberek élnek... - s kezeddel körívet rajzolsz tengelyed körül megfordulva, s visszahuppansz a nyikorgó székre.
Fejed két kezedbe ejted, sóhajtozva, közben cigarettádból fújod a füstkarikát, s nézed elhajló imbolygásait, fújtató, részeg leheleted elől.
- Jeanne, Jeannine - suttogod rekedten. - Miért hagytál el engem, miért?
Lehajtod a félig telt poharat, felkapod az abszinttal teli üveget, majd ugyanazzal a lendülettel a sarokba hajítod, s elsodorva utadból két széket, kitámolyogsz az ajtón.
 
 
 
    A Montparnasse egyik padján
 
Az utcára érve megcsap a januári hideg.
Összehúzod kabátod, s a Parnasszus-hegy utcai gázlámpák fényénél elindulsz a téli hóesésben előre-hátra táncolva, hazafelé.
Egy fába kapaszkodva, öklendezve tör elő belőled a hányadék, majd sűrűn köpködve párolgó leheletgőzben ülsz le egy padra, megnyitva gallérod, s üveges szemmel bámulod, hogy érkeznek arcodra a fehér hó-ejtőernyőcskék, vizesen szétfolyva, könnyeiddel egybeolvadva.
Pénzed nincs, kiállításod is rég volt a Szalonban.
Leo pedig talpal, kilincsel, hogy összehozza neked, hiszen egyre többen rajonganak érted, azok is, akik eddig félreértettek, különcködőnek, melankóliából őrjöngésbe csapó megnyilvánulásaidból ítéltek meg, nem lelve fel az arányok, színek mesteri és mértani fifikátorát, az ösztönösen is a legjobb rendező elv alapján alkotó, a befogadó szemének, szellemének is tág teret engedő művészt.
Pedig végigpróbáltad a lehetőségeket a fauvektól, a kubizmuson, expresszionizmuson keresztül, visszafordulva a gyökerekhez, a primitív afrikai törzsi szobrászat európai kultúrkörbe emelésének kísérletével együtt.
És most itt merengsz az égre zúgó fejjel, a fagyos, lélekvesztő hidegben, pedig tudod, sokat köhécselsz mostanában, újra elővett a tüdőbaj.
Reszketsz és vársz.
Mintha sejtenéd az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik.
Elvira jön el a pad mellett nevetgélve, egy ismeretlen férfival összekapaszkodva.
- Menj haza Modi, megfázol - szól oda gyengéden, mikor észrevesz.
Összehúzza nyakadon a szövetkabátot, megsimogatja arcodat, áttekerve sálad a nyakadon.
Te durván, magadból kikelve elzavarod őket.
 
 
 
    A magány víziói
 
 
A szoba olyan zordul fagyos, mint a jégcsap.
Nincs fűtés.
A sarokban letakart vásznak, a kereten félig kész kép.
Szédelegve eltapogatsz az ágyig, kiborítva egy krémsárga festékdobozt, melynek elmosódott nyomait hordod végig a cipőd talpával.
Magad vagy, reménytelenül egyes-egyedül magad.
Van némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, néha kis ideig, de végül nem marad más csak az egyedüllét.
Öröktöl fogva magunk vagyunk.
Önmagunk legjobb barátja, hűséges magunk.
Mégis most nőkkel álmodsz.
Ők dongnak körül, fecsegnek kedvesen, mosolyognak lehunyt pillákkal, ledéren kelletve magukat.
Béatricehoz bújsz, aki verseit szavalja, közben ujjaiddal mellbimbója udvarát érinted csodálva, s fogaiddal a másik kezedben levő almába harapsz.
A nyálas csókú, rúzsos ajkú kurvákat, a Rotondeból, ahonnan örökre kitiltottak véres balhéidért, tébolyult ötleteidért, kötözködő, agresszív természetedért.
És a drága Jeanne - mily kedves volt -, mikor festőnövendékként először ült aktot szerényen, félve a Mesternek.
Neked.
Szemei pupillanélküli homályában, arca előkelően finom vonalában, minaretnyaka íveltségében megláttad a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálom.
A primae noctis csillagokba kapaszkodó érzékisége, a halk sóhajtások, sikkanásba
szökellő dallama, örökké tartó pecsétetek volt a test és lélek egybeolvadására.
Felrémlik, mikor tébolyult dühödben haját cibálva vered, s alvadt vér csorog duzzadt ajkából, szeme alatt lilásvörös foltok, ahogy az ágyon kuporog felhúzott térddel, - vállai rángatóznak a sírástól -, s te pondróként csúszva könyörögsz bocsánatáért.
Átkulcsolod lábát, s ő megcsókolja homlokod, mindkét kezed, mert hisz hinni akar benned.
Te darabokra hullva kódorogsz, csatangolsz, mint elvert eb, s néhány óra múlva részegen gajdolod bánatod a publikumnak, valamelyik kocsmában.
Szédülten, zabolátlan vágyakkal telve táncolsz Jeannel, aki együtt repül veled, mert kedvesének, urának, zsarnokának fogadott, s bár mindenki tiltja tőled, ő mégis téged választott.
Hosszú, barna haja lebegve száll, s nevet, ahogy beszűrődik a szobába a halványsárga fény, játszva a felemelkedő porszemekkel.
Ahogy féktelenül forogtok körbe-körbe Leo Zborowski és Paul Guillaume kávébarna-fűzölden elismerően mosolyognak rád.
Ők, akik bíztak benned s eladni segítettek képeidet, kiállításokat szerveztek, melléd álltak.
A forgatagban tömpe orrú, nagyfejű, fényesfekete testek ugrálnak körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollak, márványfehér ragadozófogak villannak, állatbőrtamtamok szólnak.
Közben csak tolod a megrakott kocsin, faragott négerarcú szobraidat, s döntöd bele mind, a livornói kanálisba, tajtékzó dühvel, pusztító vad szenvedéllyel utálva kezed nyomát.
Jönnek barátaid: az őrült spanyol, ki a kék színek árnyalatairól rajongva beszél, s csillogó tekintettel mázolja vászonra. Az orosz zsidó a látomásait festi: a háztetőn kuporgó muzsikust, és hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú rabbikat.
Apollinaire és Cocteau, kiknek verseit magad szavalod fennkölten a Café du Domeban.
S most itt fetrengsz láztól gyötörten, éhezve, önkívületben, a delírium vízióiban, tüdődet köpködve, magányosan.
 
 
    Epilógus
 
 
Életedben nem festettél csendéletet, tájképet is csak egy kézen számolhatónyit.
Az Ember ábrázoltad mindig, az ő bőrébe bújtál, szívével együtt dobogtál, s most ő hagy magadra.
Tán mégsem.
Harmadnapra megjelenik Kisling, a lengyel festő, és elviszi a súlyos beteg Amadeot a szegények kórházába a Charítéba.
Itt hal meg Modi 1920. január 24-én harminchat éves korában.
Jeanne, aki szülei házában a második gyermeküket várja, a halál hírére leveti magát az ötödik emeleti lakás ablakából.
 
***
 
A világ méltó elismerését tíz év múltán az 1930-as Velencei Biennálén vívta ki a „Párizsi iskola" talán legszenvedélyesebb, legeredetibb művésze.
Szinte kizárólagosan az embert állította kompozíciói középpontjába, az archaikus korok művészetének, az olasz szépségideálnak kivételes újraalkotója, újragondolója
- Amadeo Modigliani.