Amikor Arthur Rimbaudval jót röhögtünk magunkon, és az elveszett szerelmen

bazdmeg Arthur

a te te szíved is ott szárad

kifacsarva a szárítókötélen

- összekent lepedő 

s csöpög belőle

minden édesen áldott szó

mikor rádfonódva

még dobbant néhányat

remélve

hogy csak te

csak te

 

hol vannak

a liliomok orgonák rózsák

csak sóvárgás van

egy vékony nyílás

két oldalra dőlt gazos barázda

sárga gonosz csillagok

kiknek

ragyogniuk kéne

 

Bacchussal cicázunk böffenésig

nyálunk nem csorog

feszes keblek redői közt

lábunk közül sem freccsen

a fűszeres illat

szilaj combok

égbe kapaszkodó tűzkráterébe

 

bennünk kelt Vénuszunk

a mennyekbe költözött

őrzi hűségünk mirtuszvirágát

s mi fa kérgét rágjuk

- éhes farkasok a fagyban

angyalaink,

ékes szavaink

térdre hullanak sóhajtozva

kergetve férfivágyaink

 

csírázz máshol keress mást

leköpték az átnyújtott virágot

pedig az napra forogna szegény

 

itt ülsz pipázva

kalapban még nem

húszévesen

kínodon röhögve

királynőt keresel

de rongyos koldusként

te sem találsz