Repülj, kismadár

 

 Hozzád ölti ruháját az ég

Türkiz szárnyad mennyboltot színez

Hab párnád fény rajzolta felhő

Napfiú Földlányával szemez

 

Sós tenger könnyem csőrödbe zártad

Szenteltvizet ittam belőle én

A mező képeskönyvét nyitottad

Gyönyörré vált szembe zárt messzeség

 

Bús tövisei fanyar kökénybokornak

Raktad fészked ága rejtekén

Édes éneked lelkesen daloltad

S csavargó röptöd mindig visszatér 

 

Largo

 

 Habán váza

ölelésében

vérpiros peónia

hullatja szirmát

 

hull

szitál

szállingóz

 

fekete billentyűn - bánat

fehér billentyűn - boldogság

 

halld

könnyed

dallamot játszik

a karcsuló idő 

 

Őszi álom

koppanva
gurul
tova
a vadgesztenye
sikoltva
szalad az aszfalton
- nehéz pára
megül a dombokon

kapum
halkan csikordul
- magam
is rozsdásodom
fáról
csak
hull
ringva
ringatózva
a
pödrött szélű
zörgő
levél

nem
látom már
a fényszimfóniát
homály
hályoga
szememen
fehér ruhádban
nem libbensz elém
nem nevet
két opálgyöngy szemed
nem ölel át
csillag-tekinteted

eltűntél
holdam
árnyékában
agytekervényeim
barázdált sűrűjében
nem
hivlak
elő
többé

csak a nyaram
vitted
el
s
ifjúi hitem
hogy létezik
hogy van
hogy nem csak
őrült költők
képzeteiben
jön elő
gyötrelmes
éjszakákon

tűnik
a
varázs
lassan
múlik világom
mint
feketerigó
rövid lépte
- szökell
a levegő

szám szegletében
bilincsben a mosoly
csend rabja
a kimondott szó

- pókszálon
lovagol
arcom
vigasztaló
tekergő szellő

nehéz
almaillat
kering
álmosan heverő
bokrok alján
csiga húzza
nyálán
s billenti
vállára
sárpettyes
házát

sötétedik

falum
harangja szól
helyettem
magunkért
egy
elvesztett
csodaszép
szerelmes
álomért

68 szó

Rátaláltam a szemedre.
A mosoly, az érzés átsuhant rajtam, tova is tűnt, mint egy sziklán megtört tengeri hullám szétrebbenő cseppjeiben visszatükröződő képmás.
Minden pillantásoddal újjászületik bennem a remény, de a szenvedéseken túl nem marad más számomra csak az ábrándok ezerszínű, elvarázsolt kertje, amelyben vágyaimmal folyton Téged kereslek.
Tudom, hogy az örök létezés hite sem feledtetheti el velem azt, amit hátralévő életem minden nélküled átélt percével el fogok veszíteni.

Csak sírj Ámor

csak sírj Ámor
hányszor törik el
célt tévesztett
nyílvessződ
míg
ösztönökből épített kerítések
fonódnak
védeni törékeny
lelkeket

a katicabogárnak kell
a tövis hegye
hogy repülhessen
szárnyát széttárva
szálljon
a nap felé

hát csak sírd ki magad Ámor
és
indulj tovább
valahol már nagyon
várnak