2011. október 12., szerda
Nevem: tövis
Amikor haldokolva feküdtem a kórházi ágyon, feleségem behozott egy a kertünkben termett rózsát.
Arról a bokorról származott, amelyik ablakunk alatt díszlett, és amelyet legjobban szerettem.
Pink színű, éppen nyíló bimbójú, finom illatú, szúrós szárú rózsa volt. Egy vizespohárba tette az ágyam mellé.
Egyszer mikor együtt csodáltuk szépségét, azt találtam mondani Zsókának, hogy nem szeretem, ha a rózsát megfosztják töviseitől, hiszen azzal védi magát a külvilág pusztító hatásaitól, és az hozzátartozik szépségéhez.
Mi emberek is csak hibáinkkal együtt lehetünk szépek, még ha azt olykor sokféle okból, erősen titkoljuk is. Megtehetjük, ha nem látható, kézenfekvő az, amit magunkról igaztalanul, hiúságból, vagy érdekből állítunk.
Mint minden természeti lénynek, a rózsának is joga van védekeznie.
Ő ezt őszintén láthatóan teszi, tövisekkel körülvéve magát.
A természet nem hazudik, nyílt és mindig igazat mond.
Egy tiszta pillanatomban láttam, hogy Zsóka nincs mellettem. Kiment a kórteremből.
Kivett em a rózsát a pohárból és magamhoz szorítva, szívtam magamba, bódító, de mégis erőt adó illatát.
Valószínű elaludhattam, mert mikor újra felnyitottam a szemem, feleségem bontogatta ki vérző tenyeremből az erősen szorongatott virágot.
Most is érzem sós könnyeivel keveredett csókját, ami után az ajtóból sokszor visszatekingetve, erőltetett mosollyal búcsúzott.
Amikor őt temettük, a lemenő júniusi nap fényében egy tengelic énekelt, a természet búcsúját mondva, csodálatosan, a ravatalozó szélén.
A papunk nem tudta hosszú percekig elkezdeni a gyászbeszédet.
Nyolc éve éltem túl halálom, Zsóka azóta vár rám odaát.
Mindig biztatott az írásra. 2003 óta írok.
2011. június 15., szerda
Fehéren feketén
ha hozzá térdepelsz
föléd magasodik
túlnőve fentről
számára
pondróvá válsz alant
ha kitárod szíved
hol szerelmed
magvai nyílnak
tiszta lélekkel
bontják virágukat
- a hamis kertész
tőből kiszakítja
hogy fájjon
- a gyökérből új
ne sarjadhasson
hinni
csak magadban
bízni
csak erényedben
tudsz
a Fény benned van
az igazság
mindennek kezdete
gyújts meg
hogy lángoljon
égjen
a hiányok betöltődnek
a görbe utak
egyenessé válnak
gonosz akarat
nem győzhet
őszinte hit felett
gúny
és kacaj martaléka
nem lehet
ki
halálból visszatért
- új élettel áldott
egy világ
óvja
gyámolítja
hisz dicsővé az válik
ki magát nem dicséri
győzelmeit
nem festi az égre
nem harcol
mert lényével győz
örök maradandót alkot
mert hibáival
veszít
jóval
rosszal
békén jár az úton
mert
a neve
Ember
2011. április 28., csütörtök
Születés
minden anyának
Összeszorított fogakkal
harcolsz,
hogy végre tiéd lehessen
egészen.
Testedből feltörő gyönyörű kín.
Fémet hajlító önnön őserőd.
Vulkánként hullámzó,
benned feszülő
Örömteli lény.
Előrebukkanó nyelvvel
mindenségnek ordítja
Itt vagyok!
Világra jöttem!
Elernyedsz.
Arcodon gond és öröm
egy patakká vált,
de mosolyod csillan.
Lángoló, messzire fénylő tűz,
villan szemedben.
Világnak kiáltod boldogan a hírt:
Új ember született!
Anya lettem!
2011. április 27., szerda
Kővé vált könnyek
A tenger kékje összeért az ég színével, s a távoli horizonton álmosan ébredt sugarait hosszan a vízre tükrözve a felkelő nap.
A parti fövenyen kószáló szél megremegtette a hajnal harmatcseppjeit a bókoló fűszálakon és megszólaltatta a hajlongó fák ágainak hangját.
Egy jósnő kaptatott fel a tenger felöli dombokra.
Nem tudni honnan, mikor érkezett.
A birkapásztoroktól érdeklődött, hol találja a királyt és asszonyát.
Azok szívélyesen útba igazították.
A palota kertjében sétált a Királyné gyermekei társaságában.
Boldog volt szerettei körében, amennyire evilági asszony csak boldog lehet, hiszen hét fiú, és hét leánygyermek vette körül.
Hűséges, szerető férje a Király kellőképpen gazdag, mint kézzelfogható javakban, mint szellemében, hiszen kiváló muzsikus, költő, amellett daliás, szép férfi is volt.
Kell-e több egy asszonynak a földi boldogsághoz?
Mosolyogva, előzékenyen fogadta az idegent:
- Mi járatban vagy, mit kívánsz tőlem?
Az arcát elfedő jósnő elmondta jövetele célját:
- A Gazdag Szigetről jövök, s arra kérlek, mutass áldozatot Sziklaistennőnek és gyermekeinek Fényhozónak, s lánytestvérének Holdárnyékának.
Barátaiddá tehetnéd őket, ezáltal elnyernéd az istenek kegyét, s békéjét.
A Királynő mosolyából átváltva, összehúzta szemöldökét és büszkén szólt
az idegenhez:
- Mond meg úrnődnek, én hét fiút és hét lányt hoztam a világra, míg ő csak két gyermeket.
Neki kéne áldozni előttem, hisz méhem termékenyebb az övénél, s gyermekeim
házasságban születtek, míg övéi egy röpke nászból, alkalmi vágyból jöttek a világra.
A jósnő sajnálkozva megcsóválta fejét s indult a hírrel vissza a Gazdag Szigetre.
A Sziklaistennő felháborodva fogadta a visszautasító, kemény szavakat. Sértettségében bosszút esküdött.
Eltelt néhány hónap, s a tengerparti városban ünnepségre készülődtek az itt élők.
A hét fiú a városfalakon túl, egy derűs, kicsinyke völgyben múlatta az időt.
Néhányan lovagoltak, mások harci dalokat adtak elő, ketten a dárdavetést gyakorolták.
A Királyné, amint kilépett palotája ajtaján, a városfal bástyáján egy aranyíját feszítő
nyílvesszejét röptető, délceg ifjút pillantott meg, akit nagy fényesség vett körül.
Rögtön tudta, hogy Fényhozó az, Sziklaasszony egyetlen fia.
Rossz sejtése támadt.
Kirohant a városfalakon túlra, le a kicsiny völgybe, ahol megdöbbentő látvány fogadta.
Hét szép gyermeke nyílvesszővel a testében holtan feküdt szerteszét a virágos fűben.
Kioldotta ruháját, eldobta ékszereit, szívettépő sírással egyenként vette ölébe halott fiait:
- Óh, drága Erőskarú, te voltál a legidősebb fiam, ki mindvégig mellettem áltál, s a fiúk civódásai között mindig rendet teremtettél.
- Kedves Bátorlelkű, te nem féltél senkitől és semmitől, hitet, reményt adtál testvéreidnek a bajban.
- Szélesmellű, kedves fiam, ha munka volt, dolgozni kellett, te mindig élen jártál, nagyon büszkék voltunk rád.
- Te, Kedvesszavú felvidítottál, mikor szomorú voltam, jókedveddel örömöt hoztál életünkbe.
- Te szeretetreméltó gyermekem Nyíltszívű, te igazságra oktattad testvéreidet, tanítva, hogy csak az igaz szó, ami üdvözítő, sosem az álságos képmutatás.
- Szarvasszökellésű, te voltál a legfürgébb mindnyájuk között, ha gyors segítség kellett, számíthattam rád.
- S te legkisebb fiacskám Gyermekarcú, ragaszkodó kis bogaram, te még alig éltél, és már itt kell hagynod érted reszkető, szomorú anyádat.
Záporozó könnyei, szemébe lógó, összecsomósodott hajfonata mögött észrevette a kiemelkedő tengerparti sziklán álló férjét, a Királyt.
- Neeeem !
Éles üvöltése belehasított a levegőbe, mikor összecsaptak a hullámok hűséges társa feje fölött.
A Királyné összetörten, magába roskadva vánszorgott ki a partra, szenvedéseit a szélbe kiáltva:
- Sziklák istennője, megnyomorítottad gonoszságoddal boldog lelkemet, elvetted drága fiaimat, egyetlen, igaz hitvesem, de még így is több gyermekem van, mint neked, hisz hét gyönyörű lányom vár rám a palotámban - kiáltotta magából kikelve, fájdalma kínjában kacagva a Gazdag Sziget felé.
Az istennő meghallotta az üzenetet, s felháborodásában Holdárnyékáéért kiáltott.
A lányok egy erdei tisztáson készülődtek az ünnepségre.
Még nem jutott el hozzájuk testvéreik halálhíre.
Vidámak és boldogok voltak, mind a heten.
Göndörfürtű és Dússzemöldökű egy erdei patak vizében fürödtek, Bájosarcú és Édesszavú verseket szavaltak egymásnak, nagyokat kacagva az összekevert sorokon. Ügyeskezű büszkén mutatta Szomorúszeműnek a szépen hímzett terítőt, amit ő készített.
Egyedül Gazellaléptű volt távolabb éppen pillangót kergetett az erdő belseje felé véve az irányt.
Holdárnyéka, aki híres vadász, hírében állott felajzotta íját, s gyorsröptű nyílvesszejeit egyenként a szétszaladó lányok szívébe küldte.
Nem találta azonban Gazellaléptűt, akinek csak távolból hallotta csilingelő nevetését.
A Királyné látva lányai halálát keservesen zokogott, s két kezét összekulcsolva esdekelt Sziklaistennő könyörületéért.
- Nézd, megalázva magam, levetve büszkeségemet, könyörgöm neked porban csúszva előtted, ne vedd el egyetlen élő gyermekemet.
Bocsáss meg kevélységemért, csak őt, csak őt hagyd meg nekem.
A gonosz istennő azonban nem ismert kíméletet.
Ráparancsolt Holdárnyékára kutassa fel, és ölje meg a megmaradt leányt.
A híres vadász meglelte és megölte a királyi pár utolsó gyermekét is.
A reményvesztett királyné felült a szelek szárnyára, s haza, szülőföldjére repült.
Arra a hegyre, ahonnan látni lehetett szülei házát, ahol a gyermekkorát töltötte.
Odafenn megnyíltak az ég csatornái, villámok kergették egymást, dörgött a menny.
Az eszét vesztett anya az égnek emelte kezét, lecsendesítve az elemeket.
A sötét felhők mögül kibukkant a nap, s megjelent mosolyogva a szivárvány.
A hegytetőn egy szobor karjai meredtek az égnek.
A szeme sarkából kihulló, legördülő könnycseppek kővé dermedtek sokat szenvedett, fájdalmas arcán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




