A tenger kékje összeért az ég színével, s a távoli horizonton álmosan ébredt sugarait hosszan a vízre tükrözve a felkelő nap.
A parti fövenyen kószáló szél megremegtette a hajnal harmatcseppjeit a bókoló fűszálakon és megszólaltatta a hajlongó fák ágainak hangját.
Egy jósnő kaptatott fel a tenger felöli dombokra.
Nem tudni honnan, mikor érkezett.
A birkapásztoroktól érdeklődött, hol találja a királyt és asszonyát.
Azok szívélyesen útba igazították.
A palota kertjében sétált a Királyné gyermekei társaságában.
Boldog volt szerettei körében, amennyire evilági asszony csak boldog lehet, hiszen hét fiú, és hét leánygyermek vette körül.
Hűséges, szerető férje a Király kellőképpen gazdag, mint kézzelfogható javakban, mint szellemében, hiszen kiváló muzsikus, költő, amellett daliás, szép férfi is volt.
Kell-e több egy asszonynak a földi boldogsághoz?
Mosolyogva, előzékenyen fogadta az idegent:
- Mi járatban vagy, mit kívánsz tőlem?
Az arcát elfedő jósnő elmondta jövetele célját:
- A Gazdag Szigetről jövök, s arra kérlek, mutass áldozatot Sziklaistennőnek és gyermekeinek Fényhozónak, s lánytestvérének Holdárnyékának.
Barátaiddá tehetnéd őket, ezáltal elnyernéd az istenek kegyét, s békéjét.
A Királynő mosolyából átváltva, összehúzta szemöldökét és büszkén szólt
az idegenhez:
- Mond meg úrnődnek, én hét fiút és hét lányt hoztam a világra, míg ő csak két gyermeket.
Neki kéne áldozni előttem, hisz méhem termékenyebb az övénél, s gyermekeim
házasságban születtek, míg övéi egy röpke nászból, alkalmi vágyból jöttek a világra.
A jósnő sajnálkozva megcsóválta fejét s indult a hírrel vissza a Gazdag Szigetre.
A Sziklaistennő felháborodva fogadta a visszautasító, kemény szavakat. Sértettségében bosszút esküdött.
Eltelt néhány hónap, s a tengerparti városban ünnepségre készülődtek az itt élők.
A hét fiú a városfalakon túl, egy derűs, kicsinyke völgyben múlatta az időt.
Néhányan lovagoltak, mások harci dalokat adtak elő, ketten a dárdavetést gyakorolták.
A Királyné, amint kilépett palotája ajtaján, a városfal bástyáján egy aranyíját feszítő
nyílvesszejét röptető, délceg ifjút pillantott meg, akit nagy fényesség vett körül.
Rögtön tudta, hogy Fényhozó az, Sziklaasszony egyetlen fia.
Rossz sejtése támadt.
Kirohant a városfalakon túlra, le a kicsiny völgybe, ahol megdöbbentő látvány fogadta.
Hét szép gyermeke nyílvesszővel a testében holtan feküdt szerteszét a virágos fűben.
Kioldotta ruháját, eldobta ékszereit, szívettépő sírással egyenként vette ölébe halott fiait:
- Óh, drága Erőskarú, te voltál a legidősebb fiam, ki mindvégig mellettem áltál, s a fiúk civódásai között mindig rendet teremtettél.
- Kedves Bátorlelkű, te nem féltél senkitől és semmitől, hitet, reményt adtál testvéreidnek a bajban.
- Szélesmellű, kedves fiam, ha munka volt, dolgozni kellett, te mindig élen jártál, nagyon büszkék voltunk rád.
- Te, Kedvesszavú felvidítottál, mikor szomorú voltam, jókedveddel örömöt hoztál életünkbe.
- Te szeretetreméltó gyermekem Nyíltszívű, te igazságra oktattad testvéreidet, tanítva, hogy csak az igaz szó, ami üdvözítő, sosem az álságos képmutatás.
- Szarvasszökellésű, te voltál a legfürgébb mindnyájuk között, ha gyors segítség kellett, számíthattam rád.
- S te legkisebb fiacskám Gyermekarcú, ragaszkodó kis bogaram, te még alig éltél, és már itt kell hagynod érted reszkető, szomorú anyádat.
Záporozó könnyei, szemébe lógó, összecsomósodott hajfonata mögött észrevette a kiemelkedő tengerparti sziklán álló férjét, a Királyt.
- Neeeem !
Éles üvöltése belehasított a levegőbe, mikor összecsaptak a hullámok hűséges társa feje fölött.
A Királyné összetörten, magába roskadva vánszorgott ki a partra, szenvedéseit a szélbe kiáltva:
- Sziklák istennője, megnyomorítottad gonoszságoddal boldog lelkemet, elvetted drága fiaimat, egyetlen, igaz hitvesem, de még így is több gyermekem van, mint neked, hisz hét gyönyörű lányom vár rám a palotámban - kiáltotta magából kikelve, fájdalma kínjában kacagva a Gazdag Sziget felé.
Az istennő meghallotta az üzenetet, s felháborodásában Holdárnyékáéért kiáltott.
A lányok egy erdei tisztáson készülődtek az ünnepségre.
Még nem jutott el hozzájuk testvéreik halálhíre.
Vidámak és boldogok voltak, mind a heten.
Göndörfürtű és Dússzemöldökű egy erdei patak vizében fürödtek, Bájosarcú és Édesszavú verseket szavaltak egymásnak, nagyokat kacagva az összekevert sorokon. Ügyeskezű büszkén mutatta Szomorúszeműnek a szépen hímzett terítőt, amit ő készített.
Egyedül Gazellaléptű volt távolabb éppen pillangót kergetett az erdő belseje felé véve az irányt.
Holdárnyéka, aki híres vadász, hírében állott felajzotta íját, s gyorsröptű nyílvesszejeit egyenként a szétszaladó lányok szívébe küldte.
Nem találta azonban Gazellaléptűt, akinek csak távolból hallotta csilingelő nevetését.
A Királyné látva lányai halálát keservesen zokogott, s két kezét összekulcsolva esdekelt Sziklaistennő könyörületéért.
- Nézd, megalázva magam, levetve büszkeségemet, könyörgöm neked porban csúszva előtted, ne vedd el egyetlen élő gyermekemet.
Bocsáss meg kevélységemért, csak őt, csak őt hagyd meg nekem.
A gonosz istennő azonban nem ismert kíméletet.
Ráparancsolt Holdárnyékára kutassa fel, és ölje meg a megmaradt leányt.
A híres vadász meglelte és megölte a királyi pár utolsó gyermekét is.
A reményvesztett királyné felült a szelek szárnyára, s haza, szülőföldjére repült.
Arra a hegyre, ahonnan látni lehetett szülei házát, ahol a gyermekkorát töltötte.
Odafenn megnyíltak az ég csatornái, villámok kergették egymást, dörgött a menny.
Az eszét vesztett anya az égnek emelte kezét, lecsendesítve az elemeket.
A sötét felhők mögül kibukkant a nap, s megjelent mosolyogva a szivárvány.
A hegytetőn egy szobor karjai meredtek az égnek.
A szeme sarkából kihulló, legördülő könnycseppek kővé dermedtek sokat szenvedett, fájdalmas arcán.
