2010. december 30., csütörtök

Boldog Újévet 2011-ben !



Minden kedves Olvasómnak, barátaimnak boldog, békés, szeretetben gazdag újévet kívánok!

Fény gyúlt


 

Fény gyúlt
útját csillag metszi az égen
szalma-jászol rejtekében
szemek nyílnak világra éppen

békét hozó éj
barmok lehelt párája óv
anyád forró arcát simitod
- nem sejtve még keresztes valód

a mindenség éber
aludni most nem tud senkisem
hirdesd hát Angyal
értünk lett emberré
az Isten



2010. december 27., hétfő

Nyílj, Jerichó rózsája

nyílj
Jerichó rózsája
kín édes verejtékcseppjeitől
mit
csak egy Anya érez
ki
Megváltót hoz a világra
s hordoz tenyerén



hirdesd
száraz ágadon
bimbóval virulva
van  élet
van szeretet
és
van feltámadás


 

2010. december 19., vasárnap

Mária útja




Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.
Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:
- Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult - szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.
A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.
Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.
- Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni – mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.
- Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk – mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.
A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.
Lassan elhagyták a Várost.
- Képzeld, megmozdult a Gyermek – szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.
- Vigyázz édes... Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen- fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.

*
Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.
A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.
Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.
Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.
Elindultak.
Négyórányi út várt rájuk.

*
Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.
A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.
Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.
Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.
A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.
A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.
Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.
Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.
Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.
Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.
Erőtlen hangon megszólalt:
- Uram, tudom próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok-e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.
Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.-

A vihar lassan elcsendesedett.
A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.
Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.
Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.
Egy ember jött feléjük az úton.
Megszólította őket.
- Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek – kérlelte őket.
Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.
Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.
A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább
Indult az Úr városa felé.
Az Asszony meg-megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.
A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.
A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.
Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.
Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.
- Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem.- emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.
- Látom terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön – köpött egyet felé. - De mi megkönnyítjük utatokat - mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.
Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.
A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.
Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:
- Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?
Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.

Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.
A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.
Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.
Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.
Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.
Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.
- Hogy hívnak kislányom? – kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.
- Veronika vagyok - szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.
Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.
Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.
Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.
Egy század római katona közelgett futva feléjük.
A lovon ülő centurio megszólította őket:
- Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük – kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.-
- Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel – mondta az lehajtott fejjel.
- Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! – ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.
Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.
A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.
A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.
A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.
Katonái futva követték.
A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.
Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.
Hasában már erősen mozgolódott az új élet.
- Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.
Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.
Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.-

Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.
Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.
Utolsó erejükkel elérték a Várost.
Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.
- Mária Magdolna vagyok - mutatkozott be nekik.
Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.
Lassacskán beesteledett.
Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.
Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.
A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.
A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.
Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.
A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.
Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.
A fájások erősödtek.
A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.
Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.
A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.
Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.
A Gyermek felsírt.
József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:
- Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!
Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.

 
*
 Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. - Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója. – mondta a legöregebbik.
- Siessünk üdvözölni őt.
A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.
- Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.
A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.
- Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.
Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.
- Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.
A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.
József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.
- Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának – mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.
A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.
Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.
- Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!
A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.
Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!


2010. december 8., szerda

Karácsony 2010


Boldog, kegyelemmel teljes Karácsonyt kívánok minden kedves barátomnak, olvasómnak!