2010. december 30., csütörtök

Boldog Újévet 2011-ben !



Minden kedves Olvasómnak, barátaimnak boldog, békés, szeretetben gazdag újévet kívánok!

Fény gyúlt


 

Fény gyúlt
útját csillag metszi az égen
szalma-jászol rejtekében
szemek nyílnak világra éppen

békét hozó éj
barmok lehelt párája óv
anyád forró arcát simitod
- nem sejtve még keresztes valód

a mindenség éber
aludni most nem tud senkisem
hirdesd hát Angyal
értünk lett emberré
az Isten



2010. december 27., hétfő

Nyílj, Jerichó rózsája

nyílj
Jerichó rózsája
kín édes verejtékcseppjeitől
mit
csak egy Anya érez
ki
Megváltót hoz a világra
s hordoz tenyerén



hirdesd
száraz ágadon
bimbóval virulva
van  élet
van szeretet
és
van feltámadás


 

2010. december 19., vasárnap

Mária útja




Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.
Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:
- Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult - szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.
A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.
Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.
- Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni – mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.
- Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk – mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.
A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.
Lassan elhagyták a Várost.
- Képzeld, megmozdult a Gyermek – szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.
- Vigyázz édes... Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen- fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.

*
Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.
A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.
Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.
Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.
Elindultak.
Négyórányi út várt rájuk.

*
Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.
A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.
Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.
Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.
A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.
A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.
Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.
Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.
Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.
Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.
Erőtlen hangon megszólalt:
- Uram, tudom próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok-e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.
Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.-

A vihar lassan elcsendesedett.
A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.
Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.
Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.
Egy ember jött feléjük az úton.
Megszólította őket.
- Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek – kérlelte őket.
Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.
Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.
A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább
Indult az Úr városa felé.
Az Asszony meg-megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.
A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.
A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.
Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.
Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.
- Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem.- emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.
- Látom terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön – köpött egyet felé. - De mi megkönnyítjük utatokat - mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.
Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.
A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.
Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:
- Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?
Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.

Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.
A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.
Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.
Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.
Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.
Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.
- Hogy hívnak kislányom? – kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.
- Veronika vagyok - szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.
Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.
Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.
Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.
Egy század római katona közelgett futva feléjük.
A lovon ülő centurio megszólította őket:
- Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük – kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.-
- Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel – mondta az lehajtott fejjel.
- Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! – ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.
Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.
A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.
A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.
A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.
Katonái futva követték.
A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.
Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.
Hasában már erősen mozgolódott az új élet.
- Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.
Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.
Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.-

Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.
Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.
Utolsó erejükkel elérték a Várost.
Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.
- Mária Magdolna vagyok - mutatkozott be nekik.
Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.
Lassacskán beesteledett.
Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.
Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.
A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.
A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.
Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.
A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.
Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.
A fájások erősödtek.
A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.
Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.
A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.
Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.
A Gyermek felsírt.
József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:
- Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!
Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.

 
*
 Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. - Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója. – mondta a legöregebbik.
- Siessünk üdvözölni őt.
A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.
- Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.
A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.
- Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.
Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.
- Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.
A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.
József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.
- Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának – mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.
A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.
Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.
- Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!
A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.
Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!


2010. december 8., szerda

Karácsony 2010


Boldog, kegyelemmel teljes Karácsonyt kívánok minden kedves barátomnak, olvasómnak!



2010. november 29., hétfő

Tánc szólóban, ütőhangszer nélkül



lézerek tört fényének kékje
pupilládon szalad szét
csorogva tapad bőrödbe
az arcodon lüktető festék
izzadó nyálam utat keres
minaretkarcsú hattyú nyakadon
míg száraz torkom rohadtul
egy pohár martiniért jajong

birkózom nyelveddel - hajszálad foglya
dobhártyám remeg e szaggató ritmusba
s katlanforróvá hevítő mosolyod
lökdösi előre elfojtott vágyam
csókod íze mégsem ér fel
a pitvarom küszöbéig /sem/
csak lábam köze remeg bele
s beleizmosul
lányos tested tüzes illatába

tudom az se baj
hogy nélküled kell szállnom
szétszórt kincsemet újra összeszedve
kifecsegett titkaim szélnek eresztve
délibáb fényednél nem emésztődve el

nincs kiút
nem is lehet
hisz felszaggattam sajgó sebeim
s elhagytam múltból halálból ölelő
zsigereimbe bújt megcsalt kedveseim

hogy szerelmi vétkem billogát
álnokul belém égethessék
elhitetve velem is
azt ami igaztalan
hogy tündöklő hűségemhez
legyek immár halálig hűtelen

egyedül kell táncolnom
ez végzetem - most már tudom
de kivárom az értem toporgó csodát
s azt felemelt fejjel büszkén
vállalom

2010. október 31., vasárnap

Halottak Napjára

Kínzóan fájdalmas tud lenni a hiány.
A szeretet, a mosoly, az ölelés, a jó szó hiánya, amit magatokkal vittetek, és amit azóta nélkületek is egyre csak keresünk.
Keressük a megújuló tavaszi kert madárdalos virágba borulásában, a nyári gyümölcsök ízében és illatában, a lepergő őszi falevelek színes forgatagában, a hólepte karácsonyi ünnepek meghitt együvé tartozásában. Fényes csillagok az esti, novemberi égbolton, millió gyertya lángja, krizantémok lepergő szirmai, a feldíszített sírok mind értetek szólnak, mind ti vagytok.
Virágokkal, koszorúkkal borítjuk a keresztet, megküzdve könnyeinkkel és lelkiismeretünkkel.
Útitársaink voltatok ezen a számunkra kijelölt elátkozott és mégis csodálatos bolygón.
Együtt kerestük, szenvedtük meg e rövid földi boldogságot.
Néha azt hittük megtaláltuk, de aztán újra és újra kerestük tovább.
Most is ezt az utat járjuk. Nélkületek, de lelkünkben, szívünkben mégis veletek.

2010. augusztus 14., szombat

Eredendő bűn férfiszemmel


Te haraptál az almába,
Ne tagadd!
Én csak kibiceltem hozzá.
Miattad az egész
Paradicsomi kiűzetés

2010. augusztus 6., péntek

Ölelés

Tested rám kulcsolódik
Most ölelj
Nem tart sokáig a nyargaló öröm
Ami bőrödön lángként
Tovaszáguld
Csókolj
Égj
Ne gondolj most a földi kínra
Ezer álmod tiszta fényeként
Ragyogok neked
Rövid a pillanat
Holnapra lehet
Elfelejtjük egymást

2010. július 18., vasárnap

Egy, két, há… avagy Lola néni tánciskolája



A hatvanhetes nyárnak inkább csak a színeire, ízeire emlékszem.
Ahogy mentünk a csühössel, és a nyitott ablakon arcunkba csapódott a vonatfüst kesernyés illata.
… amikor a fák közt feltűnt a Balaton halpikkelyszerűen csillogó, minden hullámbodrában a nap fényét őrző, hatalmas víztükre, tetején szédelgő néhány vitorlással…Kálmán öcsém a verőfénybe tartott arca villan fel, amint fölhúzott, ráncokba torzult orrával szagol bele a tó felől fújó friss szélbe.
Boldog idők.
Számban még él az íze, a vajas kenyérre kent méznek, amit a nyomda üdülőjében reggelire kaptunk.
Óh, azok a partra vetődött, döglött hal szagával vegyített levegőjű esti séták kis barátnőmmel Monicával, akit ott ismertem meg, egy Norvégiában letelepedett, oslói disszidens magyar család gyermekeként.
Nevettünk, csak nevettünk.
Ki gondolta akkor, hogy soha sem találkozunk többé, és ez a barátsággal kevert szerelem, úgy eltűnik az időben, mintha meg se történt volna.
Tizenöt éves voltam akkor.
Utolsó évem kezdődött az iskolában.
Lassan belenőttünk az őszbe.
A nagy hársfáról földre ereszkedtek előbb a virágok, s aztán a földre terített asztalon méhecskék raja legelészgetett egy ideig.
Majd hullottak a levelek is, előbb csak egy-kettő, később már nagyobb csapatba verődve tették zörgővé a suliba vezető utat.
A november elég zűrösen indult.
Hetedike reggelén anyám azzal jött haza az iskolából, hogy nagy baj van.
Ő volt a gondnok, és mi ott laktunk, egy fakerítés választott el bennünket az iskolaudvartól, az épülettől.
A zászlótartó rúdra előző nap felhúzott nemzeti színű zászló mellett, mely a magasban lebegett, nem volt ott a munkásmozgalom vörös zászlaja.
Lenn hevert a sóderrel szórt földön, közepében egy rakás… ral.
Ezt az eseményt, muszáj volt bejelenti.
Ki is jöttek a rendőrök, nyomozóstul.
Szegény anyámat faggatták, mit látott, miről tud.
Az az igazság, hogy mi éjszaka aludtunk.
Nem kötelezhettek minket éjjelnappali éberségre, bár ez fontos volt akkoriban.
De hát mit tudtuk mi, mikor csap le végtermékével a reakció.
A történések után megnyugodva, hogy nem vádolták meg anyámat konspirációval vagy konkrét részvétellel, egyik nap avval jött haza, hogy beíratott a tánciskolába.
Egy darabig zúgolódtam ellene, de ringbe szállt nagyanyám is, aki úrilány volt, baronesz, és aki állítólag elrontotta az életét, mert egy parasztfiúhoz ment feleségül.
Persze ők boldogok voltak, csak a bárói család nehezen fogadta el ezt a skandalumot.Valami etikettet, jó modort emlegetett, amit állítólag én ott majd meg fogok tanulni.Földre igaz sohase köptem, és zsebre dugott kézzel sem fütyültem obszcén dalokat, de azért vastagon kültelki gyerek voltam, már ami a minden rosszat illeti.Az első alkalomra készülődve felvettem, ballagásra szerényen összekuporgatva megvett öltönyömet, ami persze kicsit bő volt.
– szegény anyám gondolt az érettségi bankettre is –
Apám megtanított nyakkendőt kötni, ami aztán arra lett jó, hogy az osztály összes srácának, már akinek nem volt gumis nyakkendője, nekem kellett megkötni.
A tornaterem előtti folyóson lestük, kik jönnek össze.
Egyik oldalon mi alkottunk majomszigetet, másik oldalon a csajok.
Az iskola előtt fékezett egy Warsawa, és kiszállt belőle egy magas, sötét szemüveges vörös hajú nő – ő volt Lola néni, a tánctanárnő.
Két sorba állított minket egymással, szemben a fiúkat, a lányokkal.
Voltunk vagy húszan.
A hét bébe klassz csajok jártak.
Ott volt Lidi is, akit már régóta stíröltem, mert jól kézilabdázott, és nagyon jól nézett ki
Szép arca volt, különösen mikor nevetett, s az alsóbb emeletek is rendbe voltak.
Miután jól kiröhögtük magunkat, mi fiúk egymáson, a gumisoknak meghúzogattuk a nyakkendőit - égő volt, ha gumis -, Lola néni beizzította a szalagos Mambó magnót, és zenére csoszogtunk körbe-körbe.
Egy, két, há, egy, két há…
A felkérés gyakorlásakor az egyik hetedikes fiú, az hiszem Bandinak hívták, meghajláskor zavarodottságában olyan közel állt Erzsikéhez, egyik osztálytársnőmhöz, hogy a fejbólintáskor lazán lefejelte a rá mosolygó, felkérést szívesen fogadó lányt.
Persze összeszaladt a jércék serege, és a lányvécében majd halálra gondozták Erzsike vérző orrát.
Nehezen állt helyre a rend.
Mi fiúk, persze agyondicsértük a megszeppent kiscsávót.
Persze azért odanyögtem neki:
- Apám, ha a Lidit is lefejeled, ma voltál budin utoljára!
A következő héten már közelebbi kapcsolatba kerültünk a lányokkal.
Lábunk össze-összeakadt, de lassan már ritmusra is sikerült.
Elérkezett az idő, hogy párokba rendeződjünk.
Annuska lett a párom.
Őt már megmozgatták egy párszor, az iskolát már rég kijárt fiúk.
Gyönyörű, kerek mellei voltak.
Fehér selyemblúza nemcsak sejtetni engedte mellbimbója hegyét.
Csak lopva mertem rávetni néhány pillantást, félve a túlzott izgalmaktól, de hát át kellett ölelni ahhoz, hogy táncolni tudjunk.
Mellem behorpasztva álltam a kérdéshez, mire Lola néni kedvesen hátba vert:
- Lacikám, húzd ki magad!
Ilyen magas, jóképű fiú nem állhat ilyen görbén!
Természetesen az adjusztálásra Annuska mellei izgalmasan szétterültek, úgy a gyomorszájam tájékán.
El is öntött a forróság rendesen.
Torkomban a gombóc le-föl járt, nadrágomban az izmosodó kígyó is felemelte
dagadó fejét.
Annuska szerényen mosolyogva nyugtázta gyors altesti metamorfózisomat, s a beavatottak titoktartásával, nem kiáltott nagyot a meglepetéstől.
Ezt így negyven év távlatából is hálásan köszönöm neki.
Miután hosszas jobbra-balra tekingetések után „észrevétlenül” sikerült középre-föl beállítanom, megkönnyebbültem kissé.
Így már nem olyan feltűnő - foglalkoztatott egy darabig az érzés – majd bátortalanul, de elmerültem Annuska meleg, barna együtt érző szemeiben.
Néhány hét múlva már nagyon jól táncoltunk.
Mi csetlő-botló, lányokkal szemben még ügyetlen kültelki fiúk megtanultunk táncolni. Megtanultuk tisztelni a női nemet, megtanultunk úriemberként, udvariasan viselkedni.
Mindezt Lola néni végtelen türelmének, emberségének köszönhettük.
Lidikémmel rövid, szép szerelemmé fejlődött egymás iránti érdeklődésünk.
Annuska a tánciskola befejezése után, elvégezve a nyolc osztályt férjhez ment valamelyik helyi fiúhoz.
Hatvanhétben emberré, felnőtté válásom folyamata ugrásszerűen és kíméletlenül kezdetét vette.

/ Később még gimnazistaként is évekig jártam Lola nénihez, aki a hetvenes években többször volt a Savaira táncverseny bírója, s szakmájának elismert szaktekintélye.
Versenytáncosként is többször indultam versenyeken, bemutatókon, felléptünk egyetemi gólyabálokon, szalagavatókon.
Ma is fülembe csengenek szavai.
- Lacikám, húzd ki magad!
Drága Lola néni, nézd az örök kamaszt, s a kedvedért most jól kihúzom magam./

2010. július 15., csütörtök

Mai Páriszok




Na, itt ez a három bige.
Mindegyiknek az én almám kéne.
Az egyik az a bagolyszemű, hunyorgó, lapos pillantású látszik rajta az éjszakázás.
Nagyon kísérteties.
Az a másik az a tehénszemű, ez meg bukik a fejesekre, olyan titkárnő típus.
Hát engem ne igazgasson.
Ez a harmadik ez a szőkeszilikon ez már trendi, maxfactorszemű, jó kis bula.
Adjuk ennek az almát.
Jé, bele is harapott, de vissza is adta.
Hogy legyünk inkább barátok.
Hát, a barátaimat azért jobban megválogatom.
De mit kezdek most egy fél almával?
Na, sebaj valahogy majd elmegy akciósan.
Vagy majd legközelebb bedobom közéjük.

2010. július 11., vasárnap

Egy fakeresztnél...


Itt állok a hidegen süvítő szélben, az arcomba verődő nagypelyhű hóesésben, s olvasom a lassan elkopó feliratot.
Élt negyvenhét évet.
Melléd bújnék, hogy ne fázz, de látod, nem tehetem.
Én is fázom itt.
Nagyon hideg nekem ez a világ nélküled.
A napokban lennél ötven éves.
A születésnapodon, három éve tudtuk meg, hogy tumor van a tüdődön.
Nem szóltunk egymáshoz,csak fogtuk egymás izzadt kezét, és mentünk csak mentünk...
Fél évig szenvedtünk...
A kemók után mindig nagyon rosszul voltál.
Csak tartottam a fejed, emeltem gyenge tested, öleltelek, csókoltalak.
Emlékszem a görcsös belémkapaszkodásokra, a vívódásokra, a remények kis szikráira.
Június 13-án pénteken haltál meg, az utolsó tanítási napon.
Igazi befejezés egy pedagógus élet-fimben.
Egyedül, nélküled viselem felvett és rám rakott terheim.
Mit fogadjak meg neked, hogy jó leszek?
Énnél jobb már nem is lehetnék.
Hogy hűséges leszek?
Megcsalatásodban is hűséges maradtam.
Hogy kimosom a büdös zoknimat, nem hozom be a sarat az udvarról, nem nyomom össze-vissza a fogkrémes, mustáros, cipőkrémes tubust, hogy elpakolok magam után?
Hogy vigyázok magamra, hogy nem iszom többet, hogy beosztom a pénzt?
Mit fogadjak meg?
Mit fogadjak meg, hogy újra átölelj?
Hallgatlak…
Legalább veszekedj, csak mondj végre valamit…
Nagyon hideg van.
Azt hiszem jobb lesz ha hazamegyek.

2010. július 8., csütörtök

A menyasszonyom...


Sebő a ház előtt elbúcsúzott Enikőtől.
A havas kapualjban kisebb kör képződött a letaposott hótól, ahogy beszélgetés közben toporogva kialakították.
A fiú az újságárus bódé mögé vonta a lányt, aki csak úgy kabát nélkül fázósan vonta mellei elé kezét.
Hosszan csókolóztak. Orruk felfelé szálló párája megmelegítette arcukat, és mindkettejüket átjárta a csók semmihez se fogható felkorbácsoló érzése.
- Menj be mert megfagysz - mondta Sebő kedvesen mosolyogva, s megsimogatta kedvese arcát.
A lány nevetve, csillogó szemmel pillantott rá, és száját egy gyors búcsúcsókra csücsörítette...
- Megvárom még elmész - mondta a fiúnak, aki átszaladt a szemközt lévő járdaszigetre, mert már érkezett az Oktogon felől a hatos.
A lány intett és igyekezett a kapu alá.
Sebő boldognak érezte magát. Örömmel vágódott az ülésre, és elővette a tarisznyájában lapuló könyvet és olvasni kezdte.
Egy idő után azonban előjöttek ismét kétségei, vívódásai Enikővel kapcsolatban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan leszállt, és átszaladt a szemben lévő megállóba, ahol már érkezett a másik villamos.
Sietve felszállt.
A megálló előtt szíve nagyot dobbant.
Sejtése beigazolódott.
A lány egy ideje furcsán viselkedett.
Egy egyetemi csoporttársáról beszélt lelkesen, aki kitűnően zenél, verseket ír. Az eljegyzésre utaló kérdések elől is kitért, holott néhány hete még örvendezve tervezgette a közös jövőt. Igaz ez nagyon zavarta Sebőt, de igyekezett elhessegetni a magától a féltékeny gondolatokat.
Bízom benne, hiszem, hogy igazat mond, hisz mindig lehurrog, ha kételkedek a szavában.
Mikor leszállt, mégis szinte földbe gyökerezett a lába.
A lány kihámozta magát egy fekete dzsekis öleléséből.
Szemük egy pillanatra egymásra tévedt.
Sebő állt ott a nagy pelyhű hóesésben , hosszú hajára csendesen érkeztek a tollpihe nagyságú kristályok.
Keserűséggel vegyes, csalódott képet vághatott, olyan síró kisfiú benyomását keltette, miközben befelé marta, fojtogatta a torokszorító érzés, mely mozdulatlanná merevítette.
Sarkon fordult, s észrevéve az átellenes oldalon épp indulni készülő buszt utána rohant.
- Sebőőőőőőő! - kiáltott hatalmasat a lány.
Hangja végigrepült szinte az egész hólepte Körúton.
Az úttesten átrohanva szaladt, a már elindult busz után.
Az érkező Opel nagyot fékezett...
A test a szélvédőre csapódva, magatehetetlenül csúszott le a havas útra.
Pillanatok alatt hatalmas csődület állta körül az autót.
Percek múlva megjelent a szirénázó mentőautó.
Újraélesztést végeztek a hóban fekvő lányon.
- Van itt hozzátartozója? - kérdezte az egyik mentőápoló.
félreterelve kezével a bámészkodókat.
- Igen itt vagyok - rohant oda, a megállónyit visszafutó, egész testében remegő fiú.
- Kije magának a hölgy? - kérdezte a piros mellényes fiatalember, tollát elővéve, rögzíteni kívánva az adatokat.
Sebő nagyot sóhajtva, könnyeivel küszködve, reszkető szólalt meg:
- A menyasszonyom...

2010. július 5., hétfő

Tavaszom, Adonisz


A gyermek aranyhajú volt, és gyönyörű.
A küproszi király büszke volt a fiúra, hiszen szépsége túlszárnyalta a földi halandókét, sőt az istenekét is. Felcseperedve széparcú, délceg fiatalemberré vált, szerette is mindenki bájáért, kedvességéért.
Egy vadászat alkalmából pillantotta meg őt a Szépség és Szerelem istennője, ki azon nyomban beleszeretett, olyannyira, hogy elhagyta érte az istenek lakhelyét az Olümposzt.
Félrehajtva a zöldellő bokrokat óvatosan közelített a nyílvesszejét röptető ifjú vadász felé.
Elnézte, s csodálta nyakába omló szőke hajfürtjeit, íját feszítő, acélos karját, lábának feszülő izmait, szenvedélyektől lángoló tekintetét.
Nem tudta türtőztetni magát, segítségül hívta fiát a Viszontszerelem istenét, s odaadón ölébe vonta a meglepett fiút.
Ajkuk forrón összeért, buja testük egymásba fonódva repítette őket a szerelem titokzatos mámorába, a gyönyörök csúcsaira, ahonnan bódultan, egymás tüzétől perzselten hullottak alá a tavaszillatú földre.
Egymásba szeretve immár együtt űzték az erdei vadakat, oly tűzzel, amivel egymást ölelték boldogan a sikeres hajszák után.
Nekik bókoltak az erdő fái, nyújtották édes-fanyar termésüket a cserjék, bokrok, lábukhoz simultak a füvek, perjék.
Gyönyörködtek az erdei nimfák csodálatos táncában, a szatüroszok lágy, finom muzsikájában, mikor a Hajnalistennő fia halálán párakönnyet hullajtva hívta a nap hintóját az égre, addig míg az vöröslőn bukott útja végén, tüzét kioltva a messzi tengerbe.
Az istennő óvatosságra intette a Fiút, arra, hogy az erdő vadjai nem tudják mi a szépség, így őket ezzel nem lehet levenni lábukról.
Figyelmeztette hát Adóniszt, vigyázzon, csak a szelídebbjét vadássza, mert az erősebbek megsebezhetik, elpusztíthatják.
Az ifjú azonban nemcsak a káprázatosan szép, hanem erős, büszke, igazi férfi címére is vágyakozott, így nem elégedett meg nyulak, őzek, vadmadarak hajszolásával.
Elhatározta, legyőzi az erdő legveszélyesebb vadkanját, ezzel is bizonyítva állhatatos szerelmét, valódi férfi voltát kedvesének.
Megleste a hatalmas állatot, s nyílvesszejével, megcélozta annak lapockahajlatát.
Egy éppen akkor felrebbenő gerle miatt elvétette a célt, így a vessző az állat hátába fúródott.
A sebesült vadkan üldözőbe vette a fiút, aki a bokrokat széthajtva gyors futással menekült az acsarkodó, maga után széles vérnyomokat hagyó, felbőszült állat elől.
Adóniszt elérte végzete.
Egy lehajló galagonyabokor ágában elbotlott, a földre esett.
A vaddisznó felhasította mellét, s toporzékoló dühében agyarával átdöfte az aléltan fekvő ifjú szívét.
A Szépség istennője könnyezve karjaiba vette kedvesét, elsimította szeméből véres fürtjeit, s lágy csókkal zárta le haldokló szemét.
Zokogva átkozta a balszerencsét, s könyörgött apjának, a Főistennek, legalább egy kis időre adja vissza szépséges szerelmét.
Apja megkönyörült leánya kérő tekintetén, s megkérte bátyját az Alvilág istenét, hogy Adóniszt minden tavasszal engedje fel a földre, s fél év elteltével vigye vissza a Kerberosz őrizte alvilágba, az Akherón folyón túlra a halottak birodalmába.
Azóta is minden évben, ha a föld fagya felenged Adónisz feljön az alvilágból.
A madarak énekelve, csengő-bongó trillákkal fogadják, az erdei vadak előbújnak rejtekükből, s utódokat nemzenek, nevelnek tiszteletére.
A fák, bokrok leveleket, szirmokat bontanak, virágba borul minden növény.
Élettel, szerelemmel telik meg az újjászülető természet.
A Szépség és Szerelem istennője fél évig Adónisszal időz, boldogságban, örömben, fényességben.
Amikor elkezdődnek a hideg szelek, zord pára, dér lepi el az őszi erdőt, a földeket Adónisz és kedvese sírva intenek búcsút egymásnak.
Hosszú útján ég felé könyörgő karú fák, pergő, színes, lehulló levelek kísérik.
Szomorúan bújnak el madarak, s vadak, reménykedőn várva az újabb ébredő találkozást.
És az életre kelt Adónisz minden tavasszal visszatér elhagyott kedveséhez, dicsérve a természet folytonos újjászületését.

/Az írás sémita eredetű tavasz-mítosz görög mitológiába átültetett feldolgozása/

2010. július 4., vasárnap

Pupilla kedvesem


Rád találtam.
Fontos nekem, hogy olyan társra találjak, akihez őszinte lehetek, aki feltételek nélkül tud szeretni, s nem azért, mert hasonlítok valami filmcsillagra, gigasztárra, világhírü sportolóra, vagy mert a nők orra buknak ha látnak az utcán, s olvadozva kiáltanak fel:
- Hú, de jó pasi!
Igaz alacsony vagyok, és előrefésülöm a hajam, hogy ne látszódjon kopaszságom, kicsit pohos vagyok, sörhasam takarja altestemet, nincs egy szőrszál se a mellemen, karom is vézna, de te így is szeretsz.
Vénusz tükrödben ha forgatom marsnyilamat - mely igaz kissé nyámnyila - együtt repülünk az örömben, s minden képzeletet felülmúl bennünk a csodálatos érzés.
Akkor sem haragszol, ha közben rágyújtok egy cigire, vagy megeszek, erőt gyűjtve egy krémest.
Tudom, hogy azért szeretsz, mert boldoggá szeretnélek tenni, s ha ez nem is sikerülhet mindig, érzed bennem az odaadó igyekezetet, mellyel követni próbálom gondolataidat.
Magabiztos, erős, büszke férfivé tettél, ezért mindig hűséges leszek hozzád, s türelmetlenül várom a percet, hogy újra és újra együtt lehessünk.
Te mindig mosolyogva fogadsz és soha nem lököd el durván magadtól. kószáló, kíváncsi kezemet.
Csendben, veszekedés nélkül viseled hibáimat, szeszélyeimet.
Akkor sem haragszol, türelmesen tűröd, ha kihúzom a dugót, s összehajtogatlak.
Óh Pupilla, te vagy az igazi nő, te vagy a mindenem!

2010. június 24., csütörtök

Az amazonok násza




Leszáll az éjszaka. A hold ragyogása elterül a kerek tó vizén, mely olajsimán rezzenéstelenül tükrözteti fényét.
Az icamiabák / ikamiábák / hangosan kiáltoznak a vízparton.
Az őserdő fái visszaverik a hangokat.
Van ebben a női üvöltésben valami ördögi, valami állati.
Úgy hangzik, mint mikor a nőstény onca / onsza - jaguár / hívja párzásra a hímet.
A férfiak a tó partján ülnek, s fegyelmezetten, sorsukba beletörődve nézik a sárga papagájtollakkal ékesített, harcias nők vad körtáncát.
A tiszta tó tükrén megcsillantak az árnyékból előlépő fiatal lányok sziluettjei.
Karcsú alakjuk, gömbölydeden feszülő mellük fénylik a sötétben rájuk vetődő fényben, amint pörögve, forogva, utánozzák az íjjak feszítését, eljátszva a nyíl röptét szavak nélkül mesélve el az indián falu elfoglalását, a férfiak elrablását.
A jacarébőrből / zsakaré - kajmán / készült dobok mély méltósággal döngve adják vissza a vad éjszakai varázslatot, peng a tatupáncélból készült kéthúrú hangszer. Sikolya süvít végig, mint valami szerelmi kéj csúcsa az ágaikkal méltóságteljesen földre boruló fák lombjai közt.
A tamtamok egyre vadabbul, egyre kísértetiesebben szólnak, az extázis egyre fokozódik.
Hosszú fekete hajú, érintetlen indián lányok félmeztelen testén csorog az izzadó festék derekukon feszülő övükben halva el, a tánc és az ének révületében.
A fellobbanó tüzek mellett festett arcok, mely barna szemek villannak, apró szárnyas rovarok hullnak megperzselten a pattogva lángoló gallyak közé.
Az icamiabák kedvesen mosolyogva, hozzájuk simulva válasszák ki maguknak a nekik tetsző férfiakat, akiket megitatnak különféle levelekből főzött, mámorító italukkal, majd félrevonulva, a tóparton szétszóródva szeretkeznek velük vadul, újabb és újabb gyönyöröket hajszolva, szerelmi önkívületükben.
A víz varázslatosan visszatükrözteti átlátszó homokágyán a holdat, az őt körülölelő csillagokkal.
Iará a vizek nimfája, Loreleynek és a sziréneknek édestestvére őrzi a szerelmesek nászának nyugalmát.
A titkokat csak a felettük feszülő ég kísérői tudják és a kis kerek tó, melyet az indiánok Iacy-Uaruanak / Jászi-Urua /, Hold Tükrének neveznek.
Eljön a hajnal.
Az égen elgurul a telihold, és az őserdőt átlengő párafüggöny mögött felhunyorgó a nap egyenként bontja ki sugarait, gyengéd simogatását küldve az éledő földre.
A mámoros orgazmusok után vörösbarna meztelen testek hevernek aléltan, kimerülve a parton.
Az icamiabá lányok, immár asszonyokká váltan buknak alá a vízben és az átlátszó mélységből, puha agyagot hoznak föl, melyet amuletté formálnak.
Különböző kövekből, jadéból /zsádé /, szappankövekből mintázzák a szobrocskákat, melyet a felkelő nap sugarainál gyorsan megszárítva, változatos színű, legtöbbször békafigurává alakítanak.
Az ébredő férfiak ezt a nászi ajándékot kapják tőlük, melyeket az amazonok köveinek neveznek, és varázserőt tulajdonítanak nekik.
Ezután útjukra bocsátják a férfiakat apró ajándékaikkal, amiket muiraquitáknak
/ muiríkítá / neveznek, majd visszatérnek falvaikba.

                                 


/ Az Apurimac,/ Apurimak / az Andokban, Peruban ered és bőbeszédűt jelent kecsua nyelven. Az itt állomásozó Pizzaro az inka birodalom spanyol konkvisztádora előreküldi Orellana kapitányt, hogy élelmet szerezzen az indiánoktól katonái számára. A félszemű kapitány különböző vizeken folytatja útját, mígnem eljut a sárgán hömpölygő, kiszélesedő, sok kis folyót összegyűjtő Solimoesba / Szolimonsz /, az Amazonas középső szakaszába.
Itt hallanak először, majd találkoznak is a harcias, csak nőkből álló indián törzzsel, eredeti nevükön az icamiabákkal, akiket a spanyolok amazonoknak neveznek el.
A törzsnek hét faluja van a dzsungel belsejében kiépített utakkal. Egész életükben harcra, küzdelemre nevelik leánygyermekeiket. Az említett nász után született fiúgyerekeket születésük pillanatában megölik. Ellenségeiket hosszúkás csónakjaikból erős nyílzáporral semmisítik meg, nem ismernek kíméletet a legyőzöttel szemben.
Szépek, karcsúak, hosszú fekete hajúak, és meztelenek.
Mindössze egy öv fedi testüket.
Később Amazónia első tudományos kutatói, La Condamine, Humboldt, Spruce később Gili missziós páter is megerősítette létezésüket.
Az amazon kifejezés az ógörög mondákban fordul elő először és egy ázsiai asszonyokból álló államot jelöl.
A brazil őserdőben fellelt képviselőikről nevezték el a világ legbővízűbb folyóját, az Amazonast. /


2010. június 23., szerda

Az igazi érintés



A Fiú szerette a társaságot, az italt. Gyakran áldozott a Bor istenének, az ő tiszteletére alapított szentélyekben. Napközben sokat munkálkodott jövőjén, este pedig a szőlő italával boldogította lelkét.
Az egyik nap találkozott egy keserű öregemberrel, aki mesélt hányattatott sorsáról, kilátástalan helyzetéről, elvesztett fiáról. Meghívta asztalához, megvendégelte, pénzt is adott neki, egy kis reményt nyújtott számára. A lerészegedett, hálálkodó öreget hazakísérte, majd visszatért barátaihoz. A bortól fellelkesülve érkezett haza, s hajtotta álomra fejét. Álmában megjelent a Bor istene és ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
- Ifjú ember, segítetted őt, aki bújtatott életemre törő üldözőim elől, ezért, megjutalmazlak. A Bor istene vagyok, akit az Ember mentett meg, ezért hálából elhoztam neki a venyigét, amiből bort készíthet. Rábíztam a jókedv, gondtalanság, barátság, a testi örömök, az alkotó fantázia titkát és erényét, de a bűn csapdáit is a gonoszság, gyilkos szenvedély, pusztító erőszak, szellemi és testi tévelygések formájában. Mivel tisztelem és becsülöm az Embert, így kezébe adtam a mértéket, mellyel céljait irányítani tudja. Jótetteddel engem jutalmaztál, így lehet egyetlen kívánságod, amit ha holnap a Hajnal ujja felnyitja szemed, elmondassz nekem, és én teljesíteni fogom. De gondold jól meg mit kívánsz, mert kívánságod életed irányítója lesz. Felemelhet, de nyomorba is dönthet. Most ébredj, mert nemsoká döntened kell!
A Fiú felriadt, s elgondolkozott, mit tegyen. Az égen még világított a Hold sápadt karéja, s csillagok fénylő parazsa. Forgolódva ágyán újra álomba esve vívódott vágyaival, gondolataival órákon át. Mikor az Óceánból kikelt Hajnal megjelent vakító szép ruhájában, s fia haláláért ejtett könnyeit szárítani kezdte a fénylő Nap, a Bor istene választ várt kérdésére:
-Szólj Fiú, mi a kívánságod?
A Fiú reszketve mondta ki, hogy ő a gazdagságot választotta, ezért változzon minden arannyá kezében.
- Ha jól meggondoltad, legyen választásod szerint. Magad döntöttél!
A Fiú felébredt. Eleinte nagyon élvezte, hogy bármihez nyúlt arannyá vált kezében. Dúsgazdag, nagyhatalmú ember lett belőle, aki mindent megszerezhetett, amit megkívánt. Csak az bántotta, hogy bár segített rajtuk, régi barátai mégis eltávolodtak tőle, nem keresték társaságát, nem vehetett részt a gondtalan szórakozásaikban. Eddig számára oly fontos művészetek, az arról folyó beszélgetések nem sokat jelentettek számára, kiégett, érzéketlen, megkeseredett emberré vált. A szerzés szenvedélye mozgatta érzéseit, a mindenkin való uralkodás vágya kerítette hatalmába.
Egy nap azonban meglátta a Lányt.
Ragyogóan szép volt. Tiszta, őszinte szemmel nézett rá. Kedves lénye, jókedvű személyisége, egyenes jelleme találkozásaik során magával ragadta a Fiút. Újra visszatért a régi önmaga. Sokat beszélgettek művészetekről, emberségről, az élet szépségeiről.
A Szerelem istene meghódította lelküket. Vágyták az érintést. A Fiú tudta, ha hozzáér, örökre elveszíti a Lányt. A Lány nem értett semmit. Önmagukat marcangolták mindketten. A Fiú nem bírta tovább, egy éjszaka elvesztette uralmát érzékei felett és megérintette szerelmét. Az ölelés végén látta, hogy egy hideg szobor van a kezében. Csodálatosan szép, de rideg tapintású.
Aranyból van.
Felüvöltött a kíntól. Könyörgött, ordítozott, esdeklően nyöszörgött, kérve kérlelte a Bor istenét, hogy szabadítsa meg jutalmától. Mindent feláldoz érte, ha élve láthatja kedvesét. Elalélva a fájdalomtól, rongyként esett össze.
A Bor istene megkönyörült az esendő Emberen.
A Fiú minden gazdagságát, összegyűjtött vagyonát feláldozva, sírva megcsókolta az aranyszobrot.
A Lány erre lassan felnyitotta a szemét.
Testük-lelkük egybeforrt azon a csodálatos éjszakán.
A Fiú teste verejtékével, önmaga hibáinak legyőzésével bizonyított. Hűséges férfivé, szerető apává, boldog emberré vált.
Visszatértek régi barátai, jókedve. Néha még áldozott a Bor istenének oltárán, de a mértéket már tudta.
Megtanulta egy életre, mit jelent, és hogyan kell választani.

/Midász király története alapmotívumának felhasználásával/

2010. június 19., szombat

Modi, avagy egy szenvedélyes festő végnapjai


A Rosalieban
 
 
Késő van.
Az idő lassan éjfél felé jár.
Az asztalon szétfolyó olcsó bor tükrében látod arcod torzóját.
Fekete hajad csatakosan lóg szemedbe, ahogy billegsz a széken, s kifordított zsebedből néhány sou görög, csörömpöl hangosan tova a ragacsos kövön.
Pablo is elment, Lipchitz, Soutine és a többiek is.
Csak a csapos törölgeti a pultot rongyával, mérgesen oda-odacsapkodva, feléd pillantva.
Káromkodsz, s nagyot köpsz mérgedben, mikor rádrivall a garcon:
- Amadeo, gyerünk haza! Elég volt mára!
- Mibőőől volt elég? - ordítasz, nyakadon hízik az ütőér.
- Nekem nem elég az életből soha - kiáltod megtántorodva a hirtelen felállástól. - Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo....folyó, szé...szét ...táradok... s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába...ott lesznek a képeim mindenütt, ahol emberek élnek... - s kezeddel körívet rajzolsz tengelyed körül megfordulva, s visszahuppansz a nyikorgó székre.
Fejed két kezedbe ejted, sóhajtozva, közben cigarettádból fújod a füstkarikát, s nézed elhajló imbolygásait, fújtató, részeg leheleted elől.
- Jeanne, Jeannine - suttogod rekedten. - Miért hagytál el engem, miért?
Lehajtod a félig telt poharat, felkapod az abszinttal teli üveget, majd ugyanazzal a lendülettel a sarokba hajítod, s elsodorva utadból két széket, kitámolyogsz az ajtón.
 
 
 
    A Montparnasse egyik padján
 
Az utcára érve megcsap a januári hideg.
Összehúzod kabátod, s a Parnasszus-hegy utcai gázlámpák fényénél elindulsz a téli hóesésben előre-hátra táncolva, hazafelé.
Egy fába kapaszkodva, öklendezve tör elő belőled a hányadék, majd sűrűn köpködve párolgó leheletgőzben ülsz le egy padra, megnyitva gallérod, s üveges szemmel bámulod, hogy érkeznek arcodra a fehér hó-ejtőernyőcskék, vizesen szétfolyva, könnyeiddel egybeolvadva.
Pénzed nincs, kiállításod is rég volt a Szalonban.
Leo pedig talpal, kilincsel, hogy összehozza neked, hiszen egyre többen rajonganak érted, azok is, akik eddig félreértettek, különcködőnek, melankóliából őrjöngésbe csapó megnyilvánulásaidból ítéltek meg, nem lelve fel az arányok, színek mesteri és mértani fifikátorát, az ösztönösen is a legjobb rendező elv alapján alkotó, a befogadó szemének, szellemének is tág teret engedő művészt.
Pedig végigpróbáltad a lehetőségeket a fauvektól, a kubizmuson, expresszionizmuson keresztül, visszafordulva a gyökerekhez, a primitív afrikai törzsi szobrászat európai kultúrkörbe emelésének kísérletével együtt.
És most itt merengsz az égre zúgó fejjel, a fagyos, lélekvesztő hidegben, pedig tudod, sokat köhécselsz mostanában, újra elővett a tüdőbaj.
Reszketsz és vársz.
Mintha sejtenéd az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik.
Elvira jön el a pad mellett nevetgélve, egy ismeretlen férfival összekapaszkodva.
- Menj haza Modi, megfázol - szól oda gyengéden, mikor észrevesz.
Összehúzza nyakadon a szövetkabátot, megsimogatja arcodat, áttekerve sálad a nyakadon.
Te durván, magadból kikelve elzavarod őket.
 
 
 
    A magány víziói
 
 
A szoba olyan zordul fagyos, mint a jégcsap.
Nincs fűtés.
A sarokban letakart vásznak, a kereten félig kész kép.
Szédelegve eltapogatsz az ágyig, kiborítva egy krémsárga festékdobozt, melynek elmosódott nyomait hordod végig a cipőd talpával.
Magad vagy, reménytelenül egyes-egyedül magad.
Van némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, néha kis ideig, de végül nem marad más csak az egyedüllét.
Öröktöl fogva magunk vagyunk.
Önmagunk legjobb barátja, hűséges magunk.
Mégis most nőkkel álmodsz.
Ők dongnak körül, fecsegnek kedvesen, mosolyognak lehunyt pillákkal, ledéren kelletve magukat.
Béatricehoz bújsz, aki verseit szavalja, közben ujjaiddal mellbimbója udvarát érinted csodálva, s fogaiddal a másik kezedben levő almába harapsz.
A nyálas csókú, rúzsos ajkú kurvákat, a Rotondeból, ahonnan örökre kitiltottak véres balhéidért, tébolyult ötleteidért, kötözködő, agresszív természetedért.
És a drága Jeanne - mily kedves volt -, mikor festőnövendékként először ült aktot szerényen, félve a Mesternek.
Neked.
Szemei pupillanélküli homályában, arca előkelően finom vonalában, minaretnyaka íveltségében megláttad a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálom.
A primae noctis csillagokba kapaszkodó érzékisége, a halk sóhajtások, sikkanásba
szökellő dallama, örökké tartó pecsétetek volt a test és lélek egybeolvadására.
Felrémlik, mikor tébolyult dühödben haját cibálva vered, s alvadt vér csorog duzzadt ajkából, szeme alatt lilásvörös foltok, ahogy az ágyon kuporog felhúzott térddel, - vállai rángatóznak a sírástól -, s te pondróként csúszva könyörögsz bocsánatáért.
Átkulcsolod lábát, s ő megcsókolja homlokod, mindkét kezed, mert hisz hinni akar benned.
Te darabokra hullva kódorogsz, csatangolsz, mint elvert eb, s néhány óra múlva részegen gajdolod bánatod a publikumnak, valamelyik kocsmában.
Szédülten, zabolátlan vágyakkal telve táncolsz Jeannel, aki együtt repül veled, mert kedvesének, urának, zsarnokának fogadott, s bár mindenki tiltja tőled, ő mégis téged választott.
Hosszú, barna haja lebegve száll, s nevet, ahogy beszűrődik a szobába a halványsárga fény, játszva a felemelkedő porszemekkel.
Ahogy féktelenül forogtok körbe-körbe Leo Zborowski és Paul Guillaume kávébarna-fűzölden elismerően mosolyognak rád.
Ők, akik bíztak benned s eladni segítettek képeidet, kiállításokat szerveztek, melléd álltak.
A forgatagban tömpe orrú, nagyfejű, fényesfekete testek ugrálnak körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollak, márványfehér ragadozófogak villannak, állatbőrtamtamok szólnak.
Közben csak tolod a megrakott kocsin, faragott négerarcú szobraidat, s döntöd bele mind, a livornói kanálisba, tajtékzó dühvel, pusztító vad szenvedéllyel utálva kezed nyomát.
Jönnek barátaid: az őrült spanyol, ki a kék színek árnyalatairól rajongva beszél, s csillogó tekintettel mázolja vászonra. Az orosz zsidó a látomásait festi: a háztetőn kuporgó muzsikust, és hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú rabbikat.
Apollinaire és Cocteau, kiknek verseit magad szavalod fennkölten a Café du Domeban.
S most itt fetrengsz láztól gyötörten, éhezve, önkívületben, a delírium vízióiban, tüdődet köpködve, magányosan.
 
 
    Epilógus
 
 
Életedben nem festettél csendéletet, tájképet is csak egy kézen számolhatónyit.
Az Ember ábrázoltad mindig, az ő bőrébe bújtál, szívével együtt dobogtál, s most ő hagy magadra.
Tán mégsem.
Harmadnapra megjelenik Kisling, a lengyel festő, és elviszi a súlyos beteg Amadeot a szegények kórházába a Charítéba.
Itt hal meg Modi 1920. január 24-én harminchat éves korában.
Jeanne, aki szülei házában a második gyermeküket várja, a halál hírére leveti magát az ötödik emeleti lakás ablakából.
 
***
 
A világ méltó elismerését tíz év múltán az 1930-as Velencei Biennálén vívta ki a „Párizsi iskola" talán legszenvedélyesebb, legeredetibb művésze.
Szinte kizárólagosan az embert állította kompozíciói középpontjába, az archaikus korok művészetének, az olasz szépségideálnak kivételes újraalkotója, újragondolója
- Amadeo Modigliani.
 

2010. február 13., szombat

Áruló csók - egyéjszakás szerelem


egy
kócos csillag
hajnalt
készült
fésülni
egy
komor éjszakába

- lábamhoz húzódva
meséltél
szerelemról

vakhitemből
látóvá
lenni
nagyon fáj
mint szavak
hűvös permete
mely záporával
bimbót is pusztít

mikor
a
partról
bíztató
az érte
fuldoklót
öli meg
hozzádobott
mentőövvel

kalitkából
madarat tesz
szabaddá
de gémber
szárnyaival
többé már
nem
törőd'

hajózni akarna
de
a felhúzott
vitorlát
nem
örökös szélbe
- ellene
feszíti

elárult csókod
kinyítva csukódik
két dobbanás között
a verdeső szív

tolvaj éj leple alatt
világunkat veszni
igen
- te akartad

2010. február 11., csütörtök

Szívhang


bordakupola szentélyben
fáradó
szív lapul

ritmusra hangol
a szent izomcsomó

Liám
Liám
Liám

döngve térdel eléd
a
vérrel írt
szerelmi orgonaszó

Fogadj el

ha csillagok fénye
már nem vakít
homállyal áldoz
s a tengerbe hull
fogadj el

ha Nap gömbje felfelé
törtet izzón
s mosolyát
már nem vetíti rád
fogadj el

ha a szél vadul tépi
a fákat
s lágyan arcodat
már nem simítja többé
fogadj el

ha világok készülnek
- ellened
tedd tenyerembe
- két kezed
hadd legyek most már
- mindened
fogadj el

2010. február 10., szerda

Hiányzol


mint
száraz földnek
a
hűsítő zápor

mint
csillag fényének
az éjsötét

mint
harmatcsepp
éledő fűszálon

mint
alvó karomon
szétterüló hajad

mint
arcodról csókom
lehelt melege

mint
Júlia balkonjáról
Romeo tenyere

- hiányzol

2010. február 9., kedd

Penelopé vár


lidércfények
kecsesen imbolygók
tüzesek

- láss
hajós
zátonyra futhat a vitorlás

ne csak nézz
- mint ki reményt lát
nem
csoda az
pusztán
látomás
- mit vágyad
vetít
megfeszített szíved rejtekébe

szirénhang
mit
hallasz
csábosan hív
- a paradicsomi ének
habokban
egye sülni kéjjel
- haláloddal

légy bölcs
derék
Ulysses
hajózz
a csendes kikötőbe

szép Pénelopéd
hűséggel
csak rád
vár

2010. február 8., hétfő

Bőgünk és meghalunk


széttárt
egekbe emelt
karok
ágboga fejeken
bütykös szemek
fénylenek
felajzva
hevesen

hajnali párát
oszlat a szellő
táguló orrlyuk
készül csatára
kardként csattog
viadorok
csontja
élet vagy magány
a küzdésnek ára

lépked az ünő
csak figyel
szempillát rebbent
a csörtető harcra
az izom megfeszül
bátrak
buzgó félelme
hajt
rőt avar
fordul és kavarog
vérágy terül
az éltető nászra

lerogy
elbotlik
- hallhatatlan
sikoly
elinall
- nyom nem marad
eloszlik
a forró leheletgomoly

a győztes áll
vitéz fejét felvetve
űnők oldalognak
illegve
mellette

nyaldossák vértől
összemocskolt marját
üdvözlik
bikájuk
csodás diadalját

a könyv bezárult
elrejt szeliden
féltőn vigyázva
az óvatos vadon

élünk
választunk
harcolunk
szeretünk
csak magunkat adjuk
- olykor ez is kevés
egy felbolydult
hazug
és őrült színpadon

Largo

 
Habán váza
ölelésében
vérpiros peónia
hullatja szirmát
 
hull
szitál
szállingóz
 
fekete billentyűn - bánat
fehér billentyűn - boldogság
 
halld
könnyed
dallamot játszik
a karcsuló idő 

2010. február 7., vasárnap

Bújós vers

éjszaka
melled
nyíló bimbaján
torkos darázsként
csüngtem

kíváncsi ujjaim
öled
buzgó rejtekén
kegyelmet
kerestek

hajad
sátrába
bújtam

öreg vándor
boldog
tétován
- ékes
udvarodban

Égen-földön madarak



karunkra színes tollak
nőttek
- repültünk

azt hittük
a Nap
a miénk
csillagok, felhők
hátára
kapaszkodunk


 
karunkra színes tollak
nőttek
- repültünk

azt hittük
a Nap
a miénk
csillagok, felhők
hátára
kapaszkodunk

surrantak a szárnyak

- hátranéztem

mögülem
elszálltál
- elmaradtál

tollaim hulltak

forróságból jégbe
zuhantam

- újra a Földön


...a parkban az egykori kisfiú sétál
anyját hívja
- ki arcából elsímítja
hosszú,dús haját
- nézd
áh
hagyd csak kisfiam
- az csak egy
megfagyott madár




2010. február 2., kedd

Ki nem mondott szó

 
átúsztam a hellészpontoszti szorost
hisz remélek
a kripta tőre szívemet járta át
de félek
felvontam fehér vitorlámat
mert még élek
valaki
cirógat
s finom
kézzel
bontogatni
kezdte
töviskerítésemet 

2010. január 30., szombat

Nézd a halott feketerigót

nézd
a halott feketerigót
a kerítésen
csendben ül
mozdulatlan


a fák is meghalnak
ilyenkor
mikor kesztyű nélkül
indulok hozzád


begombolkoznak
a házak is
becsukják szemüket
és cserépfejükre
fehér sapkát
húznak


csak a hideg tárgyak
biztatnak
hogy vársz rám


hogy megmelegíted
fagyott ujjaimat
hogy hozzám bújsz
amíg
felforr a tea


nézd
ennyi csak

2010. január 27., szerda

Férfias játékok


- Vénusz tükreinek ajánlva
 
 
óh
te büszkén meredő
rejtekét
megnyúlva kereső
nők ajándéka
- kegyes rúzs
    
tétován kutatsz
fogadó hajlékod
forrón rádfonódó
édes takarója után
    
hová kíváncsian
örvendve
be-be tekintesz
mígnem mámor nedved
röppenve szenteli
termékeny virágait
ölelő menedéked
oltalmába ajánlva
    
híven áldozva
szerelem
ős-templomában
- Aphrodité
tündérszép kagylójában

2010. január 25., hétfő

Ördögöddé váltam



ördögöddé
váltam
- magam felé
igazítom lépted


simítsd
meg arcom
- a ránc
ujjadat sérti
száraz, öreg
szemem
beissza tested


ne szólj
éneklem
dallamod hangtalan
farkastorkú
énekes dalát
kinek arcán
a gyötrő kín
- csak az akarat nem elég
csupán
- hangom elveszett


nem tudom már
őrülten
mondani
- szeretlek
szeretlek


mindig kereslek
- pedig
előttem állsz

2010. január 24., vasárnap

Kiálts tüzet


 
barbár gyönyöreim
aranyfogatát véresre
vert lovak repítik
 
ifjúkori
ideák dőlnek halomra
lidérc álom-vágyak
szirén
csókok
ölelések
felvillanva sodródnak tovább
 
árnyakat görgetnek a felhők
tenger viharát
rettenti
szemem
Isten felém nyújtott ujját
el
nem érhetem
 
csipkés szárnyaim
tört vitorláival
Zephyros könnyű
vállára
többé nem ülhetek
 
egyedül vagyok
senki
semmivel
bennem
karonfogva jár
 
néma a hangszer is
virágtalan a váza
üresség szelleme
szálldos
lélek-sikátor
csikorgó ajtaján
 
kiálts tüzet
s
a parázs még
lángra lobban