Két város állt a Helléspontos két partján egymással szemben, Séstos és Abydos. Arra a legszorosabb a Helléspontos, és így a két város szomszédos, bár a tenger van közöttük. Erós is egy nyilat küldött a két városba.
Séstosban, a tenger partján állt egy torony Aphrodité tiszteletére. Ott lakott, abban a toronyban Héró, a szép királyleány, egyetlen cselédjével; szülei rendelték oda, hogy Aphroditének legyen a papnője. Nem járt ő az asszonyok közé, sem leánypajtások kartáncát nem kereste fel soha, mindig csak imádkozott Aphroditéhez Athénéhez, és áldozatokkal fordult égi anyja mellett a kis Eróshoz is, mert félt tüzet hordó tegzétől. De bizony így sem menekült meg a lángoló nyilaktól.
Megjött a nagy ünnep, melyet Aphrodité és Adónis tiszteletére szoktak évről évre megtartani Séstosban. Messze földről gyűltek Séstosba az emberek, még Aphrodité szigetéről, Kyprosból is idejöttek, a környékről nem is szólva: Abydos népe sem maradt el. Eljöttek az asszonyok, de a legények is, ha nem azért, hogy az isteneknek áldozzanak, hát azért, mert sehol annyi szép leányt együtt nem láthattak, mint egy ilyen ünnepen.
Végigment az istennő templomán Héró, kedves arca szelíd bájt sugárzott, mint a fehérarcú Hold, amikor felkel. Hóarcát pirosság futotta be, mint a bimbójából kifakadó rózsa, mikor még egyszerre mutat pirosat és fehéret. Tagjaiból szinte áradt a kedvesség; a régiek három kharist emlegettek, de bizony nem beszéltek igazat. Hérónak egy nevető szemében száz kharis is tanyázott. Méltóbb papnőt nem is találhatott volna magának Kypris, a szerelem istennője. Kypris papnője: mintha maga is új Kypris lett volna az emberek között. Amerre csak fordult, követte az ifjak szeme, szíve, gondolata. Volt olyan, aki magában mondogatta:
– Spártában is jártam, láttam Lakedaimón csillagát, a híres várost, ahol mondják, egyik asszony szebb, mint a másik. De ilyen szép leányt még sohasem láttam, ilyen szépnövésűt és ilyen gyöngédet. Talán Aphrodité a legkisebb kharist fogadta szolgálatába. Addig forgattam a nyakamat, hogy lássam, amíg elfáradtam, de a látásával nem tudok betelni. Örömest meghalnék, csak az enyém lenne, s még az olymposi istenekkel sem cserélnék, ha az én hitvesem volna és az én házamban lakna Héró. S ha már nem lehet a te papnőd az enyém, akkor legalább hozzá hasonló feleséget adj nekem, Kythereia.
De Leandros, amint meglátta a leányt, nem akarta magába fojtani szerelmét. Legyőzték Erós tüzes nyilai és nem akart élni sem tovább Héró nélkül. A szem a szerelem útja, szemükön keresztül hatol az ifjak szívébe Erós nyila. A szerelem legyőzte Leandros szégyenkező habozását, szemével intett Hérónak, Héró is visszaintett néma jelekkel. Felmelegedett az ifjú lelke a boldogságtól, mert gondolta, hogy a leány is viszonozza szerelmét.
Mikor bevonta már fényét Éós, leáldozott a nap, és feltűnt az égen Hesperos, az esti csillag, vakmerően a leányhoz lépett Leandros. Akkor már az éjszaka sötétkék köde is leszállt, s Leandros szelíden megszorította a leány rózsaszín ujjait és mélyet sóhajtott. A leány hallgatott s visszahúzta kezét, de Leandros a templom zugába vonta, ott megcsókolta illatos nyakát és így beszélt hozzá:
– Kypris után Kypris, második Athéné (mert földi asszonyok nevén nem szólítlak, Leus leányaihoz mondalak csak hasonlónak): boldogok a te szüleid. Hallgasd meg könyörgő szavaimat; Kypris papnője vagy, ne vesd meg Kypris ajándékát, a szerelmet. Mint oltalomkereső fohászkodom hozzád, végy pártfogásodba, de ha akarod, fogadj el férjednek, számodra ejtettek el engemet a vadászó Erós nyilai. Kypris, a szerelem istennője küldött engemet tehozzád, és nem Hermés, a játszi véletlen istene vezetett. Tudod, Arkadia hős leányát, Atalantét is Aphrodité haragja kényszerítette, hogy viszonozza Meilanión szerelmét. Engedj hát te is, kedves, és ne ébreszd fel Kypris haragját.
Így szólt és az ifjú minden szava szerelmet keltett a leány szívében. Szótlanul szegezte földre tekintetét Héró, hogy Leandros ne lássa meg, amint pirosra festette arcát a szemérem. Válla körül összébb fogta a khitont, már befogadta ő is a keserű és mégis édes szerelmet, és szíve felmelegedett az édes tűztől. Csak nagy későre felelt Leandrosnak, édes hangján, és arcáról a szűzi szemérem pirossága ragyogott:
– A te szavaidra még a szikla is megindulna, idegen. Ugyan ki tanított a megvesztegető szavak útjaira téged? Jaj nekem, ki hozott az én szülőházamba? Mert én nem lehetek a te hitvesed soha, ismeretlen vagy itt, bízni sem lehet a szavadban, és az én szüleim sohasem egyeznének bele a házasságunkba. Ha pedig gyakran jársz a mi városunkban, nyelvükre vesznek majd minket az emberek, mert örülnek, ha megszólhatnak valakit, s ami titokban történik, hamarosan a keresztutakon beszélnek róla. Mondd meg és ne titkold nevedet, hazádat; az én nevem Héró, ez az égbe nyúló híres torony a lakásom, egyetlenegy szolgálóval lakom benne, Séstos városa előtt, a hullámverte parton. Csak a tenger a szomszédom, így akarta szüleim kegyetlen elhatározása. Nincsenek leánypajtások a közelemben, sem legények tánca nem vár engem, éjjel-nappal csak a viharos tenger felől hallatszik fülembe a habok zúgása.
Szólt és rózsás arcát kendőjébe rejtette, mert ismét szégyellte magát, hogy máris többet mondott, mint amennyit illett volna. Szerencse, hogy Erós, a mindenkit legyőző kis isten, akin sebet ejtett nyilaival, meg is gyógyítja újra, jó tanáccsal segítve a szerelmest. Leandros is Erós tanácsára hallgatva beszélt így a leánynak.
– Szépséges szűz, a te szerelmedért a tengert is átúszom szívesen, dagály idején, amikor nem járnak hajók sem rajta. Nem félek a mély örvénytől, sem a vihar zúgásától, eljövök hozzád minden éjjel átúszva a Helléspontos vizét, hiszen nem is lakom messze, csak itt szemben a te városoddal, Abydosban. Csak arra kérlek, hogy gyújts fáklyát magas tornyodban s mutasd fel a túlsó partról a sötétben, hogy lássam, merre hív a szerelem, csillag gyanánt világítson számomra a te fáklyád. Ezt akarom nézni és nem a Boótést, sem az Óriónt vagy a Szekér csillagkép útját, úgy jutok biztosan a túlsó partra, a szerelem édes kikötőjébe. Hanem vigyázz, kedves, hogy a fúvó szelek el ne oltsák a fáklyát, fényhordozó egyetlen vezetőmet, amelyre életem bízom. S ha tudni akarod te is az én nevemet: Leandros az én nevem, a szépkoszorús Héró férje.
Így tartottak titkon esküvőt a szeretők és csak az egy szál fáklya volt a tanú, mikor megesküdtek, hogy megőrzik híven szerelmüket és a hitvesi hűséget: Héró, hogy a fáklyát minden éjszaka meggyújtja, Leandros, hogy minden éjszaka átússza a tengert. Aztán visszatért Leandros Abydosba és attól kezdve napról napra csak az éjszakát lesték, amikor meglátogathatta Leandros a hitvesét.
Megjött már sötétkék lepelben a ködös éjszaka, meghozva az álmot az emberek szemére, de Leandrost vágyódó lelke nem hagyta aludni. Kiment a zúgó tenger partjára és a várva várt fáklya feltűnését leste. Amint észrevette Héró, hogy leszállt már az éj sötét homálya, felmutatta a fáklyát. S hogy kigyulladt a fáklya, a türelmetlen Leandros lelkét is lángra gyújtotta Erós, az égő fáklyával ő is együtt égett. Az eszeveszett hullámok zajgását hallva a tengeren, először megremegett, de aztán összeszedte bátorságát és így biztatta önmagát:
– Félelmetes a szerelem és kegyetlen a tenger: a tenger hűs vízzel vesz körül, a szerelem pedig tűzzel éget belülről. Őrizd a tüzet, szívem és ne félj az áradó hullámtól. A szerelem vár a túlsó parton, mit bánod az őrjöngő habokat? Hát nem tudod, hogy Aphrodité is a tengerből született, és ugyanaz az istennő uralkodik a tengeren, mint a mi szenvedéseinken?
Azzal levetkőzött, ruháit a fejére kötözte, és a partról egy ugrással a tengerbe vetette magát. És úszott kitartóan, egyre csak az égő fáklyát tartva szem előtt. Héró a toronyban magasra tartotta a fáklyát, s amerről a szél fújt, kendőjével óvta gondosan a lángot, amíg csak Leandros el nem érte a séstosi partot. Akkor eléje ment, a toronyhoz vezette, és az ajtóban szótlanul ölelte meg Héró Leandrost, ez még lihegett a fáradtságtól, ázott haján csillogtak a tenger sós cseppjei. Bevezette szobájába, letörölte bőréről a tenger szennyét és illatos rózsaolajjal kente meg, hogy enyhítse a tenger sós szagát. S lefektette és szerelmes szavakkal hajolt föléje: – Szerelmesem, sokat kell szenvedned értem, nem szenvedett ennyit senki a szerelmeséért. Szerelmesem, sokat szenvedtél, de most már felejtsd a sós vizet, a haragosan zúgó tenger halszagát és pihentesd meg ölemben verejtékező homlokodat.
Így ment ez nap mint nap, csak éjszaka látogathatta meg hitvesét Leandros, és senki sem tudta Héróról, hogy férje van. De megjött a zúzmarás tél hideg szeleivel, és a tenger színét vad téli viharok verték fel. Akkor már nem bízott a hajós a tengerben és a szárazra vonta fekete hajóját. Hanem Leandrost most sem tartotta vissza a félelem, a torony hívta, hogy az őrjöngő tenger habjait is állja, s az ismerős fáklya vezette fényével, de hajh, most kegyetlen volt és megbízhatatlan e vezetés. Bár inkább Leandros nélkül maradt volna a szegény Héró tavaszig és ne gyújtotta volna meg addig a fáklyát! De a végzetes vágy ellenállhatatlanul kényszerítette. És hívogató kezében nem Erós fáklyája lobogott, hanem a Moira csábító jeladása.
Éjszaka volt, mikor a legerősebben támadnak fel a szelek és mind egyszerre csapnak a torlódó hullámokra. akkor is a tenger tajtékos hátán küzdötte magát előre, a part felé, ahol kedvesét remélte. Már habra hab tolult, kavargott a víz, Leandros és az égig csapott fel a tenger, mindenfelől a viaskodó szelek zúgtak. A Zephyrosszal szemben Euros szele fújt, Notos a Boreast fenyegette hangosan.
Leandros az engesztelhetetlen örvények között sokszor fohászkodott a Tengeri Aphroditéhoz és sokszor magához a tenger urához, Poseidónhoz. S a kegyetlen északi szelet, Boreast arra emlékeztette, hogy ő is volt szerelmes, Óreithyiába, a szép athéni királyleányba. De senki sem segítette, és Erós sem védte meg a Moiráktól. Mindenfelől ellene tornyosultak a hullámok és már lankadtak az izmai, a szennyes ár ellepte száját innia kellett a sós vízből. Kétségbeesetten kereste a partot, de a gonosz szél kioltotta a fáklyát ésés a fáklyával együtt a sokat szenvedett Leandros életét és szerelmét.
Keserű szavakkal szidta ezalatt a szeleket Héró, és Leandros már halott volt, mikor ő még mindig várta. Nem jött álom a szemére, nyugtalanul állt és nézte a tengert, s mint a tenger habjai, lelke is siralmas gondok közt hánykolódott. És megjött a Hajnal, de nem látta meg szerelmesét akkorra sem Héró. Nézett erre, arra, a tenger széles hátára meresztette tekintetét, hátha megpillantja valahol a férjét, hátha csak eltévedt Leandros, amikor kialudt a fáklya. S amikor meglátta a torony lábánál, a hegyes sziklától sebzetten, férje partra vetett holttestét, megszaggatta hímzett khitónját a keblén és leugrott ő is a magas toronyból. Menten meghalt ő is halott férje mellett, így a hű szeretők a halálban sem hagyták el egymást.
Musaios: Héró és Leandros.
