(részlet)
Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?
Valamely édes, nehéz, titkos, nem tudom mely érzés fekszik kifejtetlen, homályosan mellyem rejtekében! Ha az éj titkokkal teljes árnyéka beteríti a földet, midőn a természet elszenderedett és innepel - akkor támadnak fel leghatalmasabban érzései... Oly édes, bájoló érzés - és mégis fájdalmas. Az örömtűl dobog szívem - és mégis könnyel telik szemem.
Megfoghatatlan magának is az ember! Ha a távol lévő kék hegyekre nézek - ó, mely óhajtanék túl rajtuk reppenni... Ha az erdő temérdek bükkfái közül a kakukk barátságosan kibeszél - ó, mint kívánnám árnyékai ölébe magamat... Mikor a kis pataknak, mely gyümölcsösünket elzárja, apró habjai eltűnnek - ó, mely örömest rajtok én is elcsuszamlanék... Ilyeneket kívánok, és mégis, ha mindezeket megtenném is magamnak, híja volna boldogságomnak... és mi ez? azt újra nem tudom. - Makacs, akaratos szív! ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarján?...
Mint csudálkoznak kisírt szemeimen? Nem tudják, a boldogok! mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mint ha a levegő kiapadt volna körültem... Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve... Én mindenhez olyan jó vagyok, és engem senki sem szeret! Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél!... Ott fenn - ott a szerelem boldog hajlékiban, ott majd szeretnek; ott találom majd azt a jó anyát, akinek képe előtt annyit sírok, ott az angyali ifjak között bátyámot...
Ó, ha még ő élne! Itt ülne majd gyakran velem, itt beszélgetnénk elköltözött édesanyánkról, egymásnak könnyeznénk ki, hogy ellopták tőlünk édesatyánk szívét... Őbenne tenném le minden reménységeimet, őnála minden panaszimat. Ő volna oltalmam, ő volna boldogítóm; az ő boldogulása az enyim is lenne, volna kinek örülnöm, kin és kivel szomorkodnom. Ő! - talán ő betöltené szívem hiánosságát. Szeretne ő engem, én őtet! és a mi boldogultunk mennyei vidámsággal mosolyogna le a felhőkből... De így - egyedül! - -
