Napraforgó - Sunflower

William Blake: Sunflower

Ah, Sunflower! weary of time,

Who countest the steps of the sun,

Seeking after that sweet golden clime

Where the traveller's journey is done;



Where the youth pined away with desire

And the pale virgin shrouded in snow

Arise from their graves, and aspire

Where my Sunflower wishes to go.

(William Blake: Sunflower c. versének fordítása)





Napraforgó



Óh, napraforgó ki bágyadt időben

Napnak lépteit grófnőként követed

Kutatsz aranyló, édes táj után,

Hol vándor-utad végét érheted


Hol az ifjú, kit vágya elemészt

Sápadt szűz hó majd ráborulván

Fölkelve sírjából mégis elindul

Hová Napvirágom menni kíván
 
 

Szemek - Occhi

 

 

 

Occhi, s'è ver ch'uom saggio
le chiare luci pote
signoreggiar dele celesti rote,
a me perché non lice
posseder voi, voi luminose e belle,      
nate a un parto col sol, terrene stelle?
Astrologia felice,
se potessi, baciando un vostro raggio,
dirvi: "Più non vi temo infausti e rei:
occhi, voi siete miei".

 

 

Óh, ti szemek, igazak és bölcsek,

Kik tisztán, fénylőn,

uralkodtok mennyek dicsőségén.

Miért nem szabad

birtokolnom szépségtek és ragyogástok,

kiket Nap szült,

s csillagok terén jöttek a világra?

Boldog csillagjóslás

Vajon tudna-e csókolni titeket

egy fénysugár:

„Nem vétkezhettek ott bűnösként tovább,

Szemek, már az enyémek vagytok."

 

 

Giovan Battista (Giambattista ) Marino / 1569 - 1625 / Nápolyban élő és alkotó olasz költő, -  az itáliai Barokk reprezentánsa

 

Történetek az orgonabokrok mögül, avagy a kannát cipelő fiú

 

Összegömbölyödve aludt, mint azóta is mindig.
Az anyaméhben kucorgó magzat természetes testhelyzete ez a póz, amit felvett az ágynemű alatt.
Hirtelen nyitotta ki a szemét.
Amikor kitárta a spalétot a napfény beömlött a szobába,lebegtetve a felkavart apró porszemeket.
Kitámolygott álmosan a konyhába, és rögtön bekapta az egyik zsíroskenyeret, amit az asztalon talált.
Leült a hokedlire, és szokása szerint hamar befalta.
A bögre tejet is gyorsan utánaküldte.
Felvette fekete klottnadrágját, és elöl a lábfejnél kivágott dorcóját, melyből vidáman kandikáltak ki hosszúra nyúlt lábujjai.
Az atlétatrikót már egyik kezében a következő zsíroskenyérrel együtt vette fel, ami kissé nehezen sikerült, belebelegabalyododva a trikó pántjába, jól összekenve a paprikás zsírral.
A Mama meghagyta előző este, hogy amíg ő dolgozik, hozzon vizet az artéziről a kannákba.
Két sötétkékre festett vizeskanna állt a szűk konyha sarkában.
A fiú megfogta, s megrázta őket.
Az egyik üres volt, a másik alján kotyogott egy kevés.
Kilépett a ház elé, és az égbe meredő pillangóvirágokra öntötte a nyeletnyi vizet.
Gondolt egyet, s mindkét kannát kezébe véve elindult a kapu felé.
A nap buzgón sütött már, mikor bezárta maga mögött a kaput, és kilépett az utcára.
Elnézte az orgonabokron ugráló fészkét kereső feketerigót, aki az összekuszálódó, lombos ágak között bújkálva csettegett hangosan.
Ahogy tovább ment egy bozontos kutya futott elébe, farkát csóválva.
Sokszor látta már ezt a loncsos négylábút, aki valahol az utca elején lakott, de csavargásaiban gyakran tévedt ide a közbe.
- Nincs semmim, amit adhatnék neked. Na jól van ne könyörögj olyan keservesen, majd ha visszajöttem keresek valamit - mondta a fejét forgató, elibeült jószágnak, aki pofáját nyaldosva kuncsorgott élelemért.
A fiú felkapaszkodott a dombra, amerre az út fordult, a kút felé.
Lassan odaért az utca sarkára ahol az artézi kút kékje fénylett a ráverődő napsugárban.
Lerakta mellé a kannákat.
A kút alatt, a bazaltkövek között kisebb tavacska keletkezett az elcsorgatott víztől.
A kövek szélére méhecskék telepedtek, nyelvecskéjüket nyűjtogatva a hideg, átlátszó vizbe mellyel szomjúkat csillapították.
A szemben lévő kerítés szélére ülve figyelte a nyüzsgést, ahogy le és felszállnak, mint apró helikopterek a szomjúzó állatkák.
Mikor megunta mindezt keresett egy kavicsot, s megnyomta a kút karját.
A résbe dugta a kődarabot, így a az nyomás nélkül öntötte magából az éltető elemet.
Az ráfröccsent trikójára, melytől csuromvizes lett, erre összegyürve a hátára hajította.
Teleeresztette a kannákat, amiket aztán nem tudott megmozdítani sem, így kénytelen volt kiönteni mindkettőből a felét.
Rátette a tetejüket, majd elhajítva a kavicsot lassan csoszogva vitte két vézna karjában a kannákat.
Az út túloldalán jött Marika, akit részeges apja küldött el a boltoshoz, hogy bort hozzon neki.
Ott evickélt két üres üveggel telt szatyorral, s átköszönt a fiúnak.
- Ha megvársz, mindjárt jövök, és adok dianás cukrot! - mondta kedvesen mosolyogva.
A fiú nagyot fújtatva letette a kannákat.
Nem szól semmit, de az a semmi azt jelentette, hogy ezért képes lesz egy kicsit várakozni.
Közben szemei egy kovácsoltvas kerítés mögé kallódtak, ahol nagy platánok alatt egy régi díszes oszlopú ház állott, minek kertjében egy padon egy ősz asszony ült mindig, és egy könyvbe irogatott.
Mint mindig most is elkalandozott szeme a papírról, a fák csúcasai felé, a felhők felé...
A fiú két kézzel megfogta a kerítést és befelé kémlelődött.
Nézte, amint az asszony keze sorokat vet a papírra, egyet-kettőt sóhajt, majd folytatja.
Ahogy elmerengett, megkocogtatta hátát valaki.
Marika nyújtotta a dianás cukrot felé.
Kibontotta a selyempapírba csomagolt cukorkát.
Ahogy ráharapott érezte, amint szétolvad nyelvén a jólismert íz, hiszen ha boltba ment a maradék fillérekért ő is dianáscukrot vehetett, innen volt az ismerettség.
A múltkor ő is adott Marikának, így lettek ők cukortestvérek.
- Mindjárt hazaviszem a borokat, aztán jövök és segítek - ajánlotta fel a kislány, és sietve elszaladt.
A fiú újra felvette a kannákat, s bár azok sűrűn verődtek a térdéhez, ami nagyon zavarta a cipelésben, de vitte szótlanul, mintegy önmagának bizonyítva, hogy ő már nagyfiú és ilyen nagy feladatokat is rá lehet bízni.
De meg fogja dícsérni a Mama, ha meglátja a két teli kannát!
Igaz, ezért még még egyszer meg kell tenni a majd nyolcszáz méteres utat, de megéri a Mama kedves szaváért, biztató mosolyáért.
.A lejtőhöz érve nekilódult s bár fékezte lendületét, hatalmasat esett.
A kannák kiborultak.
Marika akkor ért oda, mikor a fiú arcát kezébe temetve csendesen sirdogált, s térdéből két vékony csíkban csorgott végig lábszárán a vér.
- Na, gyere újra megtöltjük - vigasztalta a kislány, s felsegítette a kesergő fiút.
Egy óra alatt végeztek.
A fiú hálásan búcsúzott a kislánytól.
Este a Mama nagyon megdícsérte:
- Tudtam, hogy nekem egy segítőkész, aranyos fiam van! Maholnap kész férfi!- lelkendezett.
Kihúzta magát, szeme csillogott az örömtől, s közben kis barátnőjére, Marikára gondolt.

 

Amikor Arthur Rimbaudval jót röhögtünk magunkon, és az elveszett szerelmen

bazdmeg Arthur

a te te szíved is ott szárad

kifacsarva a szárítókötélen

- összekent lepedő 

s csöpög belőle

minden édesen áldott szó

mikor rádfonódva

még dobbant néhányat

remélve

hogy csak te

csak te

 

hol vannak

a liliomok orgonák rózsák

csak sóvárgás van

egy vékony nyílás

két oldalra dőlt gazos barázda

sárga gonosz csillagok

kiknek

ragyogniuk kéne

 

Bacchussal cicázunk böffenésig

nyálunk nem csorog

feszes keblek redői közt

lábunk közül sem freccsen

a fűszeres illat

szilaj combok

égbe kapaszkodó tűzkráterébe

 

bennünk kelt Vénuszunk

a mennyekbe költözött

őrzi hűségünk mirtuszvirágát

s mi fa kérgét rágjuk

- éhes farkasok a fagyban

angyalaink,

ékes szavaink

térdre hullanak sóhajtozva

kergetve férfivágyaink

 

csírázz máshol keress mást

leköpték az átnyújtott virágot

pedig az napra forogna szegény

 

itt ülsz pipázva

kalapban még nem

húszévesen

kínodon röhögve

királynőt keresel

de rongyos koldusként

te sem találsz