Itt állok a hidegen süvítő szélben, az arcomba verődő nagypelyhű hóesésben, s olvasom a lassan elkopó feliratot.
Élt negyvenhét évet.
Melléd bújnék, hogy ne fázz, de látod, nem tehetem.
Én is fázom itt.
Nagyon hideg nekem ez a világ nélküled.
A napokban lennél ötven éves.
A születésnapodon, három éve tudtuk meg, hogy tumor van a tüdődön.
Nem szóltunk egymáshoz,csak fogtuk egymás izzadt kezét, és mentünk csak mentünk...
Fél évig szenvedtünk...
A kemók után mindig nagyon rosszul voltál.
Csak tartottam a fejed, emeltem gyenge tested, öleltelek, csókoltalak.
Emlékszem a görcsös belémkapaszkodásokra, a vívódásokra, a remények kis szikráira.
Június 13-án pénteken haltál meg, az utolsó tanítási napon.
Igazi befejezés egy pedagógus élet-fimben.
Egyedül, nélküled viselem felvett és rám rakott terheim.
Mit fogadjak meg neked, hogy jó leszek?
Énnél jobb már nem is lehetnék.
Hogy hűséges leszek?
Megcsalatásodban is hűséges maradtam.
Hogy kimosom a büdös zoknimat, nem hozom be a sarat az udvarról, nem nyomom össze-vissza a fogkrémes, mustáros, cipőkrémes tubust, hogy elpakolok magam után?
Hogy vigyázok magamra, hogy nem iszom többet, hogy beosztom a pénzt?
Mit fogadjak meg?
Mit fogadjak meg, hogy újra átölelj?
Hallgatlak…
Legalább veszekedj, csak mondj végre valamit…
Nagyon hideg van.
Azt hiszem jobb lesz ha hazamegyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése