2011. április 28., csütörtök
Születés
minden anyának
Összeszorított fogakkal
harcolsz,
hogy végre tiéd lehessen
egészen.
Testedből feltörő gyönyörű kín.
Fémet hajlító önnön őserőd.
Vulkánként hullámzó,
benned feszülő
Örömteli lény.
Előrebukkanó nyelvvel
mindenségnek ordítja
Itt vagyok!
Világra jöttem!
Elernyedsz.
Arcodon gond és öröm
egy patakká vált,
de mosolyod csillan.
Lángoló, messzire fénylő tűz,
villan szemedben.
Világnak kiáltod boldogan a hírt:
Új ember született!
Anya lettem!
2011. április 27., szerda
Kővé vált könnyek
A tenger kékje összeért az ég színével, s a távoli horizonton álmosan ébredt sugarait hosszan a vízre tükrözve a felkelő nap.
A parti fövenyen kószáló szél megremegtette a hajnal harmatcseppjeit a bókoló fűszálakon és megszólaltatta a hajlongó fák ágainak hangját.
Egy jósnő kaptatott fel a tenger felöli dombokra.
Nem tudni honnan, mikor érkezett.
A birkapásztoroktól érdeklődött, hol találja a királyt és asszonyát.
Azok szívélyesen útba igazították.
A palota kertjében sétált a Királyné gyermekei társaságában.
Boldog volt szerettei körében, amennyire evilági asszony csak boldog lehet, hiszen hét fiú, és hét leánygyermek vette körül.
Hűséges, szerető férje a Király kellőképpen gazdag, mint kézzelfogható javakban, mint szellemében, hiszen kiváló muzsikus, költő, amellett daliás, szép férfi is volt.
Kell-e több egy asszonynak a földi boldogsághoz?
Mosolyogva, előzékenyen fogadta az idegent:
- Mi járatban vagy, mit kívánsz tőlem?
Az arcát elfedő jósnő elmondta jövetele célját:
- A Gazdag Szigetről jövök, s arra kérlek, mutass áldozatot Sziklaistennőnek és gyermekeinek Fényhozónak, s lánytestvérének Holdárnyékának.
Barátaiddá tehetnéd őket, ezáltal elnyernéd az istenek kegyét, s békéjét.
A Királynő mosolyából átváltva, összehúzta szemöldökét és büszkén szólt
az idegenhez:
- Mond meg úrnődnek, én hét fiút és hét lányt hoztam a világra, míg ő csak két gyermeket.
Neki kéne áldozni előttem, hisz méhem termékenyebb az övénél, s gyermekeim
házasságban születtek, míg övéi egy röpke nászból, alkalmi vágyból jöttek a világra.
A jósnő sajnálkozva megcsóválta fejét s indult a hírrel vissza a Gazdag Szigetre.
A Sziklaistennő felháborodva fogadta a visszautasító, kemény szavakat. Sértettségében bosszút esküdött.
Eltelt néhány hónap, s a tengerparti városban ünnepségre készülődtek az itt élők.
A hét fiú a városfalakon túl, egy derűs, kicsinyke völgyben múlatta az időt.
Néhányan lovagoltak, mások harci dalokat adtak elő, ketten a dárdavetést gyakorolták.
A Királyné, amint kilépett palotája ajtaján, a városfal bástyáján egy aranyíját feszítő
nyílvesszejét röptető, délceg ifjút pillantott meg, akit nagy fényesség vett körül.
Rögtön tudta, hogy Fényhozó az, Sziklaasszony egyetlen fia.
Rossz sejtése támadt.
Kirohant a városfalakon túlra, le a kicsiny völgybe, ahol megdöbbentő látvány fogadta.
Hét szép gyermeke nyílvesszővel a testében holtan feküdt szerteszét a virágos fűben.
Kioldotta ruháját, eldobta ékszereit, szívettépő sírással egyenként vette ölébe halott fiait:
- Óh, drága Erőskarú, te voltál a legidősebb fiam, ki mindvégig mellettem áltál, s a fiúk civódásai között mindig rendet teremtettél.
- Kedves Bátorlelkű, te nem féltél senkitől és semmitől, hitet, reményt adtál testvéreidnek a bajban.
- Szélesmellű, kedves fiam, ha munka volt, dolgozni kellett, te mindig élen jártál, nagyon büszkék voltunk rád.
- Te, Kedvesszavú felvidítottál, mikor szomorú voltam, jókedveddel örömöt hoztál életünkbe.
- Te szeretetreméltó gyermekem Nyíltszívű, te igazságra oktattad testvéreidet, tanítva, hogy csak az igaz szó, ami üdvözítő, sosem az álságos képmutatás.
- Szarvasszökellésű, te voltál a legfürgébb mindnyájuk között, ha gyors segítség kellett, számíthattam rád.
- S te legkisebb fiacskám Gyermekarcú, ragaszkodó kis bogaram, te még alig éltél, és már itt kell hagynod érted reszkető, szomorú anyádat.
Záporozó könnyei, szemébe lógó, összecsomósodott hajfonata mögött észrevette a kiemelkedő tengerparti sziklán álló férjét, a Királyt.
- Neeeem !
Éles üvöltése belehasított a levegőbe, mikor összecsaptak a hullámok hűséges társa feje fölött.
A Királyné összetörten, magába roskadva vánszorgott ki a partra, szenvedéseit a szélbe kiáltva:
- Sziklák istennője, megnyomorítottad gonoszságoddal boldog lelkemet, elvetted drága fiaimat, egyetlen, igaz hitvesem, de még így is több gyermekem van, mint neked, hisz hét gyönyörű lányom vár rám a palotámban - kiáltotta magából kikelve, fájdalma kínjában kacagva a Gazdag Sziget felé.
Az istennő meghallotta az üzenetet, s felháborodásában Holdárnyékáéért kiáltott.
A lányok egy erdei tisztáson készülődtek az ünnepségre.
Még nem jutott el hozzájuk testvéreik halálhíre.
Vidámak és boldogok voltak, mind a heten.
Göndörfürtű és Dússzemöldökű egy erdei patak vizében fürödtek, Bájosarcú és Édesszavú verseket szavaltak egymásnak, nagyokat kacagva az összekevert sorokon. Ügyeskezű büszkén mutatta Szomorúszeműnek a szépen hímzett terítőt, amit ő készített.
Egyedül Gazellaléptű volt távolabb éppen pillangót kergetett az erdő belseje felé véve az irányt.
Holdárnyéka, aki híres vadász, hírében állott felajzotta íját, s gyorsröptű nyílvesszejeit egyenként a szétszaladó lányok szívébe küldte.
Nem találta azonban Gazellaléptűt, akinek csak távolból hallotta csilingelő nevetését.
A Királyné látva lányai halálát keservesen zokogott, s két kezét összekulcsolva esdekelt Sziklaistennő könyörületéért.
- Nézd, megalázva magam, levetve büszkeségemet, könyörgöm neked porban csúszva előtted, ne vedd el egyetlen élő gyermekemet.
Bocsáss meg kevélységemért, csak őt, csak őt hagyd meg nekem.
A gonosz istennő azonban nem ismert kíméletet.
Ráparancsolt Holdárnyékára kutassa fel, és ölje meg a megmaradt leányt.
A híres vadász meglelte és megölte a királyi pár utolsó gyermekét is.
A reményvesztett királyné felült a szelek szárnyára, s haza, szülőföldjére repült.
Arra a hegyre, ahonnan látni lehetett szülei házát, ahol a gyermekkorát töltötte.
Odafenn megnyíltak az ég csatornái, villámok kergették egymást, dörgött a menny.
Az eszét vesztett anya az égnek emelte kezét, lecsendesítve az elemeket.
A sötét felhők mögül kibukkant a nap, s megjelent mosolyogva a szivárvány.
A hegytetőn egy szobor karjai meredtek az égnek.
A szeme sarkából kihulló, legördülő könnycseppek kővé dermedtek sokat szenvedett, fájdalmas arcán.
2011. április 23., szombat
2011. április 18., hétfő
Testetlen kereszt
Reisz Ilona: Jézus c. festménye
- a festőművész hozzájárulásával-
szemforgatók
Kik gyermekként
fejedet simogatták
most
a gyilkost is
többre tartják
eszme
mit kétkedők
hatalmasok hada
meg nem állíthat
mint követ repesztő virág
bújik
az ige
- s világosul
milliók mosolyától
ennek a zsidónak
bűne ugyan nincs
de stigmát
képzelünk reá
hisz hatalmát
nem ingatag
örvendőktől nyerte
- s ki döntené meg önnön
nagyságát
feszítsd meg
kiált
a vérszagon hízott tömeg
látványért csődül
együtt ordítani jó
te is
te is
te is
gyilkolni
ugyan félsz
ha más teszi helyetted
kéjjel élvezed
Istenfia
szúr-e még töviskoronád
hullajtod-e véred
ezekért
kik kívánják halálod
asszonyok sirnak
minden megszületendő fiúért
ki magában hordja
szellemed
s keresi
hogy lábad nyomába lépjen
megroggyansz
nem az ácsolt fa terhe nagy
- az mit vállaltál
Emberért
kik földi csodákat keresnek
holott az bennük lapul
tettekre várva
a Fény
az Út
a Remény
korpuszod
keresztté olvadt
- fehér galamb
szárnyal
a Golgotán
megváltani
szeretni
értünk
- mennybe mentél
2011. április 11., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)