Amikor haldokolva feküdtem a kórházi ágyon, feleségem behozott egy a kertünkben termett rózsát.
Arról a bokorról származott, amelyik ablakunk alatt díszlett, és amelyet legjobban szerettem.
Pink színű, éppen nyíló bimbójú, finom illatú, szúrós szárú rózsa volt. Egy vizespohárba tette az ágyam mellé.
Egyszer mikor együtt csodáltuk szépségét, azt találtam mondani Zsókának, hogy nem szeretem, ha a rózsát megfosztják töviseitől, hiszen azzal védi magát a külvilág pusztító hatásaitól, és az hozzátartozik szépségéhez.
Mi emberek is csak hibáinkkal együtt lehetünk szépek, még ha azt olykor sokféle okból, erősen titkoljuk is. Megtehetjük, ha nem látható, kézenfekvő az, amit magunkról igaztalanul, hiúságból, vagy érdekből állítunk.
Mint minden természeti lénynek, a rózsának is joga van védekeznie.
Ő ezt őszintén láthatóan teszi, tövisekkel körülvéve magát.
A természet nem hazudik, nyílt és mindig igazat mond.
Egy tiszta pillanatomban láttam, hogy Zsóka nincs mellettem. Kiment a kórteremből.
Kivett em a rózsát a pohárból és magamhoz szorítva, szívtam magamba, bódító, de mégis erőt adó illatát.
Valószínű elaludhattam, mert mikor újra felnyitottam a szemem, feleségem bontogatta ki vérző tenyeremből az erősen szorongatott virágot.
Most is érzem sós könnyeivel keveredett csókját, ami után az ajtóból sokszor visszatekingetve, erőltetett mosollyal búcsúzott.
Amikor őt temettük, a lemenő júniusi nap fényében egy tengelic énekelt, a természet búcsúját mondva, csodálatosan, a ravatalozó szélén.
A papunk nem tudta hosszú percekig elkezdeni a gyászbeszédet.
Nyolc éve éltem túl halálom, Zsóka azóta vár rám odaát.
Mindig biztatott az írásra. 2003 óta írok.
