2010. július 18., vasárnap

Egy, két, há… avagy Lola néni tánciskolája



A hatvanhetes nyárnak inkább csak a színeire, ízeire emlékszem.
Ahogy mentünk a csühössel, és a nyitott ablakon arcunkba csapódott a vonatfüst kesernyés illata.
… amikor a fák közt feltűnt a Balaton halpikkelyszerűen csillogó, minden hullámbodrában a nap fényét őrző, hatalmas víztükre, tetején szédelgő néhány vitorlással…Kálmán öcsém a verőfénybe tartott arca villan fel, amint fölhúzott, ráncokba torzult orrával szagol bele a tó felől fújó friss szélbe.
Boldog idők.
Számban még él az íze, a vajas kenyérre kent méznek, amit a nyomda üdülőjében reggelire kaptunk.
Óh, azok a partra vetődött, döglött hal szagával vegyített levegőjű esti séták kis barátnőmmel Monicával, akit ott ismertem meg, egy Norvégiában letelepedett, oslói disszidens magyar család gyermekeként.
Nevettünk, csak nevettünk.
Ki gondolta akkor, hogy soha sem találkozunk többé, és ez a barátsággal kevert szerelem, úgy eltűnik az időben, mintha meg se történt volna.
Tizenöt éves voltam akkor.
Utolsó évem kezdődött az iskolában.
Lassan belenőttünk az őszbe.
A nagy hársfáról földre ereszkedtek előbb a virágok, s aztán a földre terített asztalon méhecskék raja legelészgetett egy ideig.
Majd hullottak a levelek is, előbb csak egy-kettő, később már nagyobb csapatba verődve tették zörgővé a suliba vezető utat.
A november elég zűrösen indult.
Hetedike reggelén anyám azzal jött haza az iskolából, hogy nagy baj van.
Ő volt a gondnok, és mi ott laktunk, egy fakerítés választott el bennünket az iskolaudvartól, az épülettől.
A zászlótartó rúdra előző nap felhúzott nemzeti színű zászló mellett, mely a magasban lebegett, nem volt ott a munkásmozgalom vörös zászlaja.
Lenn hevert a sóderrel szórt földön, közepében egy rakás… ral.
Ezt az eseményt, muszáj volt bejelenti.
Ki is jöttek a rendőrök, nyomozóstul.
Szegény anyámat faggatták, mit látott, miről tud.
Az az igazság, hogy mi éjszaka aludtunk.
Nem kötelezhettek minket éjjelnappali éberségre, bár ez fontos volt akkoriban.
De hát mit tudtuk mi, mikor csap le végtermékével a reakció.
A történések után megnyugodva, hogy nem vádolták meg anyámat konspirációval vagy konkrét részvétellel, egyik nap avval jött haza, hogy beíratott a tánciskolába.
Egy darabig zúgolódtam ellene, de ringbe szállt nagyanyám is, aki úrilány volt, baronesz, és aki állítólag elrontotta az életét, mert egy parasztfiúhoz ment feleségül.
Persze ők boldogok voltak, csak a bárói család nehezen fogadta el ezt a skandalumot.Valami etikettet, jó modort emlegetett, amit állítólag én ott majd meg fogok tanulni.Földre igaz sohase köptem, és zsebre dugott kézzel sem fütyültem obszcén dalokat, de azért vastagon kültelki gyerek voltam, már ami a minden rosszat illeti.Az első alkalomra készülődve felvettem, ballagásra szerényen összekuporgatva megvett öltönyömet, ami persze kicsit bő volt.
– szegény anyám gondolt az érettségi bankettre is –
Apám megtanított nyakkendőt kötni, ami aztán arra lett jó, hogy az osztály összes srácának, már akinek nem volt gumis nyakkendője, nekem kellett megkötni.
A tornaterem előtti folyóson lestük, kik jönnek össze.
Egyik oldalon mi alkottunk majomszigetet, másik oldalon a csajok.
Az iskola előtt fékezett egy Warsawa, és kiszállt belőle egy magas, sötét szemüveges vörös hajú nő – ő volt Lola néni, a tánctanárnő.
Két sorba állított minket egymással, szemben a fiúkat, a lányokkal.
Voltunk vagy húszan.
A hét bébe klassz csajok jártak.
Ott volt Lidi is, akit már régóta stíröltem, mert jól kézilabdázott, és nagyon jól nézett ki
Szép arca volt, különösen mikor nevetett, s az alsóbb emeletek is rendbe voltak.
Miután jól kiröhögtük magunkat, mi fiúk egymáson, a gumisoknak meghúzogattuk a nyakkendőit - égő volt, ha gumis -, Lola néni beizzította a szalagos Mambó magnót, és zenére csoszogtunk körbe-körbe.
Egy, két, há, egy, két há…
A felkérés gyakorlásakor az egyik hetedikes fiú, az hiszem Bandinak hívták, meghajláskor zavarodottságában olyan közel állt Erzsikéhez, egyik osztálytársnőmhöz, hogy a fejbólintáskor lazán lefejelte a rá mosolygó, felkérést szívesen fogadó lányt.
Persze összeszaladt a jércék serege, és a lányvécében majd halálra gondozták Erzsike vérző orrát.
Nehezen állt helyre a rend.
Mi fiúk, persze agyondicsértük a megszeppent kiscsávót.
Persze azért odanyögtem neki:
- Apám, ha a Lidit is lefejeled, ma voltál budin utoljára!
A következő héten már közelebbi kapcsolatba kerültünk a lányokkal.
Lábunk össze-összeakadt, de lassan már ritmusra is sikerült.
Elérkezett az idő, hogy párokba rendeződjünk.
Annuska lett a párom.
Őt már megmozgatták egy párszor, az iskolát már rég kijárt fiúk.
Gyönyörű, kerek mellei voltak.
Fehér selyemblúza nemcsak sejtetni engedte mellbimbója hegyét.
Csak lopva mertem rávetni néhány pillantást, félve a túlzott izgalmaktól, de hát át kellett ölelni ahhoz, hogy táncolni tudjunk.
Mellem behorpasztva álltam a kérdéshez, mire Lola néni kedvesen hátba vert:
- Lacikám, húzd ki magad!
Ilyen magas, jóképű fiú nem állhat ilyen görbén!
Természetesen az adjusztálásra Annuska mellei izgalmasan szétterültek, úgy a gyomorszájam tájékán.
El is öntött a forróság rendesen.
Torkomban a gombóc le-föl járt, nadrágomban az izmosodó kígyó is felemelte
dagadó fejét.
Annuska szerényen mosolyogva nyugtázta gyors altesti metamorfózisomat, s a beavatottak titoktartásával, nem kiáltott nagyot a meglepetéstől.
Ezt így negyven év távlatából is hálásan köszönöm neki.
Miután hosszas jobbra-balra tekingetések után „észrevétlenül” sikerült középre-föl beállítanom, megkönnyebbültem kissé.
Így már nem olyan feltűnő - foglalkoztatott egy darabig az érzés – majd bátortalanul, de elmerültem Annuska meleg, barna együtt érző szemeiben.
Néhány hét múlva már nagyon jól táncoltunk.
Mi csetlő-botló, lányokkal szemben még ügyetlen kültelki fiúk megtanultunk táncolni. Megtanultuk tisztelni a női nemet, megtanultunk úriemberként, udvariasan viselkedni.
Mindezt Lola néni végtelen türelmének, emberségének köszönhettük.
Lidikémmel rövid, szép szerelemmé fejlődött egymás iránti érdeklődésünk.
Annuska a tánciskola befejezése után, elvégezve a nyolc osztályt férjhez ment valamelyik helyi fiúhoz.
Hatvanhétben emberré, felnőtté válásom folyamata ugrásszerűen és kíméletlenül kezdetét vette.

/ Később még gimnazistaként is évekig jártam Lola nénihez, aki a hetvenes években többször volt a Savaira táncverseny bírója, s szakmájának elismert szaktekintélye.
Versenytáncosként is többször indultam versenyeken, bemutatókon, felléptünk egyetemi gólyabálokon, szalagavatókon.
Ma is fülembe csengenek szavai.
- Lacikám, húzd ki magad!
Drága Lola néni, nézd az örök kamaszt, s a kedvedért most jól kihúzom magam./

2010. július 15., csütörtök

Mai Páriszok




Na, itt ez a három bige.
Mindegyiknek az én almám kéne.
Az egyik az a bagolyszemű, hunyorgó, lapos pillantású látszik rajta az éjszakázás.
Nagyon kísérteties.
Az a másik az a tehénszemű, ez meg bukik a fejesekre, olyan titkárnő típus.
Hát engem ne igazgasson.
Ez a harmadik ez a szőkeszilikon ez már trendi, maxfactorszemű, jó kis bula.
Adjuk ennek az almát.
Jé, bele is harapott, de vissza is adta.
Hogy legyünk inkább barátok.
Hát, a barátaimat azért jobban megválogatom.
De mit kezdek most egy fél almával?
Na, sebaj valahogy majd elmegy akciósan.
Vagy majd legközelebb bedobom közéjük.

2010. július 11., vasárnap

Egy fakeresztnél...


Itt állok a hidegen süvítő szélben, az arcomba verődő nagypelyhű hóesésben, s olvasom a lassan elkopó feliratot.
Élt negyvenhét évet.
Melléd bújnék, hogy ne fázz, de látod, nem tehetem.
Én is fázom itt.
Nagyon hideg nekem ez a világ nélküled.
A napokban lennél ötven éves.
A születésnapodon, három éve tudtuk meg, hogy tumor van a tüdődön.
Nem szóltunk egymáshoz,csak fogtuk egymás izzadt kezét, és mentünk csak mentünk...
Fél évig szenvedtünk...
A kemók után mindig nagyon rosszul voltál.
Csak tartottam a fejed, emeltem gyenge tested, öleltelek, csókoltalak.
Emlékszem a görcsös belémkapaszkodásokra, a vívódásokra, a remények kis szikráira.
Június 13-án pénteken haltál meg, az utolsó tanítási napon.
Igazi befejezés egy pedagógus élet-fimben.
Egyedül, nélküled viselem felvett és rám rakott terheim.
Mit fogadjak meg neked, hogy jó leszek?
Énnél jobb már nem is lehetnék.
Hogy hűséges leszek?
Megcsalatásodban is hűséges maradtam.
Hogy kimosom a büdös zoknimat, nem hozom be a sarat az udvarról, nem nyomom össze-vissza a fogkrémes, mustáros, cipőkrémes tubust, hogy elpakolok magam után?
Hogy vigyázok magamra, hogy nem iszom többet, hogy beosztom a pénzt?
Mit fogadjak meg?
Mit fogadjak meg, hogy újra átölelj?
Hallgatlak…
Legalább veszekedj, csak mondj végre valamit…
Nagyon hideg van.
Azt hiszem jobb lesz ha hazamegyek.

2010. július 8., csütörtök

A menyasszonyom...


Sebő a ház előtt elbúcsúzott Enikőtől.
A havas kapualjban kisebb kör képződött a letaposott hótól, ahogy beszélgetés közben toporogva kialakították.
A fiú az újságárus bódé mögé vonta a lányt, aki csak úgy kabát nélkül fázósan vonta mellei elé kezét.
Hosszan csókolóztak. Orruk felfelé szálló párája megmelegítette arcukat, és mindkettejüket átjárta a csók semmihez se fogható felkorbácsoló érzése.
- Menj be mert megfagysz - mondta Sebő kedvesen mosolyogva, s megsimogatta kedvese arcát.
A lány nevetve, csillogó szemmel pillantott rá, és száját egy gyors búcsúcsókra csücsörítette...
- Megvárom még elmész - mondta a fiúnak, aki átszaladt a szemközt lévő járdaszigetre, mert már érkezett az Oktogon felől a hatos.
A lány intett és igyekezett a kapu alá.
Sebő boldognak érezte magát. Örömmel vágódott az ülésre, és elővette a tarisznyájában lapuló könyvet és olvasni kezdte.
Egy idő után azonban előjöttek ismét kétségei, vívódásai Enikővel kapcsolatban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan leszállt, és átszaladt a szemben lévő megállóba, ahol már érkezett a másik villamos.
Sietve felszállt.
A megálló előtt szíve nagyot dobbant.
Sejtése beigazolódott.
A lány egy ideje furcsán viselkedett.
Egy egyetemi csoporttársáról beszélt lelkesen, aki kitűnően zenél, verseket ír. Az eljegyzésre utaló kérdések elől is kitért, holott néhány hete még örvendezve tervezgette a közös jövőt. Igaz ez nagyon zavarta Sebőt, de igyekezett elhessegetni a magától a féltékeny gondolatokat.
Bízom benne, hiszem, hogy igazat mond, hisz mindig lehurrog, ha kételkedek a szavában.
Mikor leszállt, mégis szinte földbe gyökerezett a lába.
A lány kihámozta magát egy fekete dzsekis öleléséből.
Szemük egy pillanatra egymásra tévedt.
Sebő állt ott a nagy pelyhű hóesésben , hosszú hajára csendesen érkeztek a tollpihe nagyságú kristályok.
Keserűséggel vegyes, csalódott képet vághatott, olyan síró kisfiú benyomását keltette, miközben befelé marta, fojtogatta a torokszorító érzés, mely mozdulatlanná merevítette.
Sarkon fordult, s észrevéve az átellenes oldalon épp indulni készülő buszt utána rohant.
- Sebőőőőőőő! - kiáltott hatalmasat a lány.
Hangja végigrepült szinte az egész hólepte Körúton.
Az úttesten átrohanva szaladt, a már elindult busz után.
Az érkező Opel nagyot fékezett...
A test a szélvédőre csapódva, magatehetetlenül csúszott le a havas útra.
Pillanatok alatt hatalmas csődület állta körül az autót.
Percek múlva megjelent a szirénázó mentőautó.
Újraélesztést végeztek a hóban fekvő lányon.
- Van itt hozzátartozója? - kérdezte az egyik mentőápoló.
félreterelve kezével a bámészkodókat.
- Igen itt vagyok - rohant oda, a megállónyit visszafutó, egész testében remegő fiú.
- Kije magának a hölgy? - kérdezte a piros mellényes fiatalember, tollát elővéve, rögzíteni kívánva az adatokat.
Sebő nagyot sóhajtva, könnyeivel küszködve, reszkető szólalt meg:
- A menyasszonyom...

2010. július 5., hétfő

Tavaszom, Adonisz


A gyermek aranyhajú volt, és gyönyörű.
A küproszi király büszke volt a fiúra, hiszen szépsége túlszárnyalta a földi halandókét, sőt az istenekét is. Felcseperedve széparcú, délceg fiatalemberré vált, szerette is mindenki bájáért, kedvességéért.
Egy vadászat alkalmából pillantotta meg őt a Szépség és Szerelem istennője, ki azon nyomban beleszeretett, olyannyira, hogy elhagyta érte az istenek lakhelyét az Olümposzt.
Félrehajtva a zöldellő bokrokat óvatosan közelített a nyílvesszejét röptető ifjú vadász felé.
Elnézte, s csodálta nyakába omló szőke hajfürtjeit, íját feszítő, acélos karját, lábának feszülő izmait, szenvedélyektől lángoló tekintetét.
Nem tudta türtőztetni magát, segítségül hívta fiát a Viszontszerelem istenét, s odaadón ölébe vonta a meglepett fiút.
Ajkuk forrón összeért, buja testük egymásba fonódva repítette őket a szerelem titokzatos mámorába, a gyönyörök csúcsaira, ahonnan bódultan, egymás tüzétől perzselten hullottak alá a tavaszillatú földre.
Egymásba szeretve immár együtt űzték az erdei vadakat, oly tűzzel, amivel egymást ölelték boldogan a sikeres hajszák után.
Nekik bókoltak az erdő fái, nyújtották édes-fanyar termésüket a cserjék, bokrok, lábukhoz simultak a füvek, perjék.
Gyönyörködtek az erdei nimfák csodálatos táncában, a szatüroszok lágy, finom muzsikájában, mikor a Hajnalistennő fia halálán párakönnyet hullajtva hívta a nap hintóját az égre, addig míg az vöröslőn bukott útja végén, tüzét kioltva a messzi tengerbe.
Az istennő óvatosságra intette a Fiút, arra, hogy az erdő vadjai nem tudják mi a szépség, így őket ezzel nem lehet levenni lábukról.
Figyelmeztette hát Adóniszt, vigyázzon, csak a szelídebbjét vadássza, mert az erősebbek megsebezhetik, elpusztíthatják.
Az ifjú azonban nemcsak a káprázatosan szép, hanem erős, büszke, igazi férfi címére is vágyakozott, így nem elégedett meg nyulak, őzek, vadmadarak hajszolásával.
Elhatározta, legyőzi az erdő legveszélyesebb vadkanját, ezzel is bizonyítva állhatatos szerelmét, valódi férfi voltát kedvesének.
Megleste a hatalmas állatot, s nyílvesszejével, megcélozta annak lapockahajlatát.
Egy éppen akkor felrebbenő gerle miatt elvétette a célt, így a vessző az állat hátába fúródott.
A sebesült vadkan üldözőbe vette a fiút, aki a bokrokat széthajtva gyors futással menekült az acsarkodó, maga után széles vérnyomokat hagyó, felbőszült állat elől.
Adóniszt elérte végzete.
Egy lehajló galagonyabokor ágában elbotlott, a földre esett.
A vaddisznó felhasította mellét, s toporzékoló dühében agyarával átdöfte az aléltan fekvő ifjú szívét.
A Szépség istennője könnyezve karjaiba vette kedvesét, elsimította szeméből véres fürtjeit, s lágy csókkal zárta le haldokló szemét.
Zokogva átkozta a balszerencsét, s könyörgött apjának, a Főistennek, legalább egy kis időre adja vissza szépséges szerelmét.
Apja megkönyörült leánya kérő tekintetén, s megkérte bátyját az Alvilág istenét, hogy Adóniszt minden tavasszal engedje fel a földre, s fél év elteltével vigye vissza a Kerberosz őrizte alvilágba, az Akherón folyón túlra a halottak birodalmába.
Azóta is minden évben, ha a föld fagya felenged Adónisz feljön az alvilágból.
A madarak énekelve, csengő-bongó trillákkal fogadják, az erdei vadak előbújnak rejtekükből, s utódokat nemzenek, nevelnek tiszteletére.
A fák, bokrok leveleket, szirmokat bontanak, virágba borul minden növény.
Élettel, szerelemmel telik meg az újjászülető természet.
A Szépség és Szerelem istennője fél évig Adónisszal időz, boldogságban, örömben, fényességben.
Amikor elkezdődnek a hideg szelek, zord pára, dér lepi el az őszi erdőt, a földeket Adónisz és kedvese sírva intenek búcsút egymásnak.
Hosszú útján ég felé könyörgő karú fák, pergő, színes, lehulló levelek kísérik.
Szomorúan bújnak el madarak, s vadak, reménykedőn várva az újabb ébredő találkozást.
És az életre kelt Adónisz minden tavasszal visszatér elhagyott kedveséhez, dicsérve a természet folytonos újjászületését.

/Az írás sémita eredetű tavasz-mítosz görög mitológiába átültetett feldolgozása/

2010. július 4., vasárnap

Pupilla kedvesem


Rád találtam.
Fontos nekem, hogy olyan társra találjak, akihez őszinte lehetek, aki feltételek nélkül tud szeretni, s nem azért, mert hasonlítok valami filmcsillagra, gigasztárra, világhírü sportolóra, vagy mert a nők orra buknak ha látnak az utcán, s olvadozva kiáltanak fel:
- Hú, de jó pasi!
Igaz alacsony vagyok, és előrefésülöm a hajam, hogy ne látszódjon kopaszságom, kicsit pohos vagyok, sörhasam takarja altestemet, nincs egy szőrszál se a mellemen, karom is vézna, de te így is szeretsz.
Vénusz tükrödben ha forgatom marsnyilamat - mely igaz kissé nyámnyila - együtt repülünk az örömben, s minden képzeletet felülmúl bennünk a csodálatos érzés.
Akkor sem haragszol, ha közben rágyújtok egy cigire, vagy megeszek, erőt gyűjtve egy krémest.
Tudom, hogy azért szeretsz, mert boldoggá szeretnélek tenni, s ha ez nem is sikerülhet mindig, érzed bennem az odaadó igyekezetet, mellyel követni próbálom gondolataidat.
Magabiztos, erős, büszke férfivé tettél, ezért mindig hűséges leszek hozzád, s türelmetlenül várom a percet, hogy újra és újra együtt lehessünk.
Te mindig mosolyogva fogadsz és soha nem lököd el durván magadtól. kószáló, kíváncsi kezemet.
Csendben, veszekedés nélkül viseled hibáimat, szeszélyeimet.
Akkor sem haragszol, türelmesen tűröd, ha kihúzom a dugót, s összehajtogatlak.
Óh Pupilla, te vagy az igazi nő, te vagy a mindenem!